Most akkor kifejtem, amire már régóta készülök, hogy szerintem hogyan nem szabad segíteni. A történet abszolúte valódi, sőt, garantáltan személyes, igyekszem nevek és azonosítható helyszínek nélkül előadni.

Hol volt, hol nem volt, adódott évekkel ezelőtt egy szituáció, amikor - mindegy már, miért -  el kellett hagynunk az otthonunkat. Határidőre, teljesen reménytelen kilátásokkal, pénz nuku, ennek megfelelően megvehető, kivehető lakás is nuku. Ide-oda kapkodás, próbálkozás, kétségbeesés, kudarc, kiborulás, volt ott minden. Aztán egy szép napon, úgy a határidő lejárta előtt egy hónappal, hírnök jő és rebegi, hogy egy budai közösség (na jó, egyházközség) megörökölt egy kis házat Budaakármin, azzal az örökhagyói kikötéssel, hogy mindig valami rászorulónak adják ki bizonyos időre. Jelentkeztem, kuratórium elnökét meggyőztem, elnyertem. Mint a mesében.
Csakhogy kemény feltételek voltak. Például nem lehetett volna még ideiglenesen sem bejelentkezni. Hogy ezt mégis hogy gondolták, akkor sem értettem, de újabb győzködés, újabb meggyőzés és mégis lehetett. Következő feltétel: befogadói nyilatkozat kell. Nem tudom, van-e valaki, aki amikor albérletbe költözött, csak befogadói nyilatkozat bemutatása mellett tehette ezt, gondolom, nincs ilyen, ezért elmagyarázom, mi ez: szerezni kellett egy jótét lelket, aki írásban ígéri, hogy amennyiben a szerződésben megjelölt másfél év leteltével nem sikerül lakást találnunk, ő befogad a saját lakásába. Ekkor már kezdtem elveszíteni minden reményemet, de csodák csodájára találtunk egy jótét lelket, anyám egyik gyerekkori barátnőjét. Aztán: a szerződést közjegyző előtt kötöttük, ez még rendben is lett volna, hanem a körülmények! Szerdán kaptam a telefont, hogy pénteken 12 órakor vár bennünket a közjegyző az X utcában. Amikor hápogtam, hogy na de, ugye, túl hamar van ez nekem, csókolom, akkor szenvtelenül közölték, hogy csak akkor, vagy semmikor, mivel a közjegyző másnap elutazik, punktum (mintha legalábbis az lenne az egyetlen közjegyző a városban). Aztán mintegy mellékesen az is kiderült, hogy nem elég, ha az én nevemre kötjük a szerződést, tehát én leszek a bérlő, anyut pedig hozzátartozói minőségben tüntetik fel, nem, semmiképpen, bérlőtársaknak kell minősülnünk, ergo, mindkettőnknek jelen kell lennünk a szerződéskötésnél. Ja, és persze a befogadó nyilatkozatot adónak is ott kell lennie. Tehát a közjegyzővel már mindent megbeszéltek, rögzítettek anélkül, hogy nekem bármibe beleszólásom lehetett volna.
Tudni kell (amit ők is tudtak, mert ismerték a körülményeket), hogy anyám már akkor is csak két bottal volt képes a lakásban közlekedni, hetvenhat éves volt, tele mindenféle bajjal, tehát nem igazán felelt meg bérlőtársnak, hiszen már egy ideje úgyis csak én intéztem mindent. Ennek ellenére természetesnek tartották, hogy megszervezzem a jelenlétét, ha bárki beledöglik is. Megoldottam és mind túl is éltük, de nem kívánom senkinek azt, ahogy szerda estétől csütörtökig találtam egy jószándékú barátot, aki kocsival elmegy előbb Panni néniért (ő volt a "befogadó") a kerület ellenkező fertályába, elhozza, majd felvesz bennünket és elautózunk Budapest másik végébe az X utcai közjegyzőhöz, valamint Panni nénit is rávettem, hogy minden pénteki tervét sutba dobva érjen már rá az Isten szerelmére, és mellesleg anyámmal is végigszenvedtettem az utazást, ami sem fizikailag, sem idegileg nem volt neki való.
A közjegyzőnél - aki egy épp-hogy-végzett jogászpalánta volt, visszataszítóan szervilis, nyálasan undorító modorú fiúcska, az ilyenre mondják ma, hogy genya (bocs!) - aztán nem győztem oldalra lesni, hogy anyu mikor fordul le a székről, mert láttam, hogy percenként majdnem leszédül az idegességtől. Nagyon megérte bérlőtársat kreálni szegényből, két napig tartott, míg kiheverte ezt a tortúrát.
Mindent túléltünk, mindent elintéztem, beköltöztünk. Persze voltak még feltételek. Például, hogy a hatalmas kertben lévő gyümölcsfák és szőlő gondozását a "jó gazda gondosságával" kell végeznünk (szó szerint emlékszem, pedig a szerződést apró darabokra tépve dobtam a kukába, mikor eljöttünk onnan), valamint hogy a termést nekünk kell leszednünk és 50 százalékát saját költségünkön a plébániára szállítanunk. Ezt így mint eldöntött tényt olvasta bele a képünkbe a kis közjegyzőcske - mit mondhattam volna abban a helyzetben, tizenkét nappal a költözési határidő előtt? Hogy nagyon jól tudják, nincs kocsim és minden munkára tökegyedül vagyok? Meg hogy kérem szépen, inkább jöjjön el néhány szentember és szentasszony, amikor aktuális, szedjék le és vigyék a száz százalékot, nekünk egy szem se kell? Nem szóltam semmit. Aztán amikor eljött az ideje és nem tudtam megoldani sem a leszedést (mert ugye fára mászni már régen nem tudok, a cseresznye meg nem jön le magától, lerázni sem lehet), sem a szállítást, akkor megsaccoltam a termést és például vettem a csarnokban nyolc kiló cseresznyét, majd becipeltem a tetthelyre. Ugyanezt tettem a szőlővel és a szilvával is. Az őszibarackkal már más volt a helyzet, mert annyi fa volt, hogy a nagyságrend jóval többre rúgott, mint egy-két szatyor, úgyhogy abból valóban mindig a saját termést kapták leszedve, ismerős kocsival beszállítva.
Aztán amikor másfél év múlva nem tudtunk kiköltözni (mellesleg, erre is volt szentencia a szerződésben, nevezetesen, hogy amennyiben ... akkor attól kezdve dupla bérleti díj), elkezdődött a következő tortúra. A kuratóriumi elnök hetente telefonálgatott a munkahelyemre, reggelenként már gyomorgörccsel nyitottam be az ajtón, a szememmel keresve az üzenetet az asztalomon, valamint rendszeresen nem mertem felvenni a telefont, inkább kimentem a szobából, és csak akkor éreztem magam biztonságban, ha az utcán voltam, egyszóval az az időszak évekkel rövidítette meg az életemet. Nem beszélve arról, ami aztán igazán aljasság volt részéről, hogy kétszer is szándékosan szerzett olyan jelölteket, akik állítólag nagyon szeretnék megkapni a következő bérlői jogot - mindkettőről kiderült, mert persze beszéltem velük, hogy nekik maguktól eszük ágában sem volt, nem is tudtak a lehetőségről, hanem ő maga beszélte rá őket a jelentkezésre.
A személyes viták se voltak kellemesek. Minden alkalommal világossá vált előttem, hogy az egész témától pillanatok alatt hisztériás állapotba kerül, hogy fogalma sincs az életről, gőze sincs arról, hogyan, mennyiért lehet lakhatási lehetőséget szerezni, egészen érzelemmentesen arra akart rábeszélni, hogy majd segít szeretetotthont találni, ahol anyámat elhelyezhetem - így mondta, mintha egy tárgy lenne - és akkor én könnyebben szerezhetek kisebb lakást magamnak. De a legszebb az volt, amikor kifakadt, hogy "ez az egész méltatlan az egyházhoz" - máig sajnálom, hogy nem mertem azt válaszolni, amit gondoltam, vagyis hogy ezt akkor mondhatná, ha önhibánkból kerültünk volna ebbe a helyzetbe, mondjuk, ha apám-anyám munkakerülő lump alak lett volna, én meg táppénzcsalóként töltöttem volna az elmúlt harminc évet, a maradék keresetemet pedig elittam volna, ezzel szemben mindnyájan mindig becsületesen dolgoztunk, úgyhogy ez a helyzet hozzánk méltatlan és nem az egyházhoz. És ami még fontos: az ő szempontjukból teljesen mindegy volt, ki lakik abban a házban, kinek segítenek és meddig. Ha rendben tartja, fizeti a lakbért, nem mindegy, hány évig teszi ezt?
Nem tudom, mennyire világlik ki a sztoriból, hogy minden mozzanattal megaláztak bennünket, még ha ennek nem is voltak tudatában (és ettől még szomorúbb az egész). A segítségről nekem egészen más fogalmaim vannak. Ha segítek, azért teszem, mert belátom, hogy a másik szükséget szenved, nehéz helyzetben van, nekem pedig módomban áll segíteni rajta. Ettől kezdve már semmi más nem érdekes, csak arra törekszem, hogy valóban segítsek rajta, nem igyekszem mellette még megnyomorítani a saját kikötéseimmel.

Na, szóval, felebarátaim, így nem szabad segíteni. Ha másképp nem megy, akkor inkább sehogy, de így soha.