Jelenségek

Hatos villamos, Margit körút. Kint a nemtudomhányadik zivatar dübörög, az eső szakad, a budai hídfőnél felszáll egy anyuka szöszke, kapucnitól bokáig piros esőkabátba bújtatott kislánnyal, a gyerek nincs több ötévesnél. A nő leül, elrendezi a csöpögő ernyőt, táskát és a térdére mutatva kérdi: "Ideülsz?" - gyerek rázza a fejét és szinte kiabálja: "Nem!" "Te akkor állni fogsz?" - kérdi kissé hitetlenkedve a mama. Gyerek élénken bólogat, majd nagy vigyorogva két kézzel megmarkolja a fogantyút és diadalmasan néz az anyjára: ő, a szöszke ötéves így tud utazni, állva, semmi kényelmeskedés, nem csecsemő ő, hogy óvni kelljen, hanem nagylány, aki lám, megállja a helyét az élet és a hatos villamos forgatagában, tengernyi veszély közepette és áll stabilan, önállóan, mint a felnőttek.
Igen, önállóan. Amikor ekkorák vagyunk és felismerjük saját erőinket, minden vágyunk, hogy elismerjék: tudunk ezt, tudunk azt, ellökjük az óvó kezet és kiabáljuk: nem, én akarom, egyedül! Aztán felnövünk és ha eljön az idő, amikor már nincs óvó kéz, mit nem adnánk, ha valaki felénk nyúlna: gyere, segítek, gyere, megoldjuk együtt, gyere, ne félj, nem vagy egyedül. Mert mindenkinek elérkezik a pillanat, amikor pokolba kívánja azt a fene nagy önállóságot, amitől nagynak, felnőttnek érezheti magát.

Aztán a másik villamoson felszállás után elhelyezkedtünk. Egy mama a nagyobbacska kislányával már csak a gyereknek talált helyet egy kettes ülés belső felén, ő maga állva maradt. Velem szemben egy fiatalember ült. Amikor észrevette, hogy egy asszony valami nagy csomaggal -  talán összecsavart, becsomagolt szőnyeg vagy szőnyegpadló lehetett - igyekszik felszállni, odaugrott és felsegítette a lépcsőn. A következő pillanatban pedig ugyanő egy idősebb férfinak kínálta fel a helyét, de az csak törtetett előre, ügyet sem vetett rá. És ekkor a már említett kettes ülés külső felén eddig nyugodtan üldögélő középkorú férfi felállt és világosan érthető gesztussal átadta a helyét a mamának, hadd üljön a kislánya mellé.
Valahogy az volt az érzésem, hogy a fiú - sajnos, szokatlan - feltűnő udvariassága ragadt rá a férfira. Jó tett jó tettet szül, vagy valami ilyesmi?