Este a királyi tévében volt egy vitaműsor az olvasásról. Tényleg olyan fontos-e, több lesz-e tőle az ember, kell-e egyáltalán olvasni, ilyen kérdések körül forogtak. Két gondolatmenet fogott meg különösen, mindkettő az egyik meghívott vendégtől, Vámos Miklóstól származott.
Az egyik az volt, amikor kifejtette, hogy szerinte nem jó, ha valaki megfilmesítve néz meg egy klasszikus művet korábban, mintsem olvasta volna, mert amikor majd később olvassa, nem maga alakítja ki a fejében a vizuális élményt, hanem mindig a filmen látottak fognak megjelenni lelki szemei előtt.  És ez pontosan így van szerintem is - egy kicsit megfordított eset, de én például sose akartam megnézni az Egri csillagokat filmváltozatban, mert nem szerettem volna, ha megváltozik bennem a látvány, ami annyira élesen és plasztikusan kialakult már az olvasás közben.
A másik gondolatot egy másik vendég szavaira válaszképpen fogalmazta meg. Az illető arról próbált meggyőzni mindenkit, hogy ma nincs idő elábrándozni, szépirodalmat olvasgatni, mert mialatt valaki ilyesmin töri a fejét, a szakmabeliek, kollégák, versenytársak átgázolnak rajta. Mire Vámos azzal válaszolt, hogy mégis kell, hogy a gyerekek, fiatalok az irodalomból, művészetekből gazdagodjanak, épüljenek, érzelmekben gyarapodjanak, mert aki ezáltal több lesz, az talán rájön, hogy nem mindig a pénz boldogít, nem feltétlenül a verseny a fontos és más pályát fog befutni.
Ezért szeretem Vámost - még ha az írásai nem is mindig tetszenek - mert legtöbbször azt mondja, amit én is mondtam volna.