Az ebédidőmet ma a közeli parkban töltöttem. Annyira megrázott  az a körülmény, hogy már megint be kell járnom, hogy legalább valami harmóniát akartam magam körül tudni. És nem is csalódtam. A park tele volt gyerekekkel, iskolásokkal, akiket néhány pedagógus kiterelt oda, nagyon jó érzékkel használva ki az október nyár szűkre szabott idejét. A kölykök felszabadultan rohangáltak, hangosak voltak és elevenek, látszott, hogy mind nagyon jól érzik magukat.
Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy egy kis szöszke szemüveges lány szalad, nyomában pedig egy feketeszemű, korban hozzáillő lovag, aki azt kiabálja: "Eszter, csak vicceltem, ... Eszter, csak vicceltem!" A kisfiú mosolyogva rohant a lány után, de az arcán látszott a felismerés, hogy igencsak jó lenne Esztert megállítani és meggyőzni arról, hogy nem kellene egyenesen a tanár néninél keresnie menedéket, hiszen a helyzet nem komoly, ... Eszter viszont nyílegyenesen szaladt a tanárnő felé, aki azonnal magához ölelte és meghallgatta a ruhájába belezokogó kislányt. Addigra a kis srác is odaért és a maga igazolására elismételte a mondatot, de már kevesebb meggyőződéssel: "... dehát én csak vicceltem!"
Az asszony halkan mondott pár szót, mire a kislány kibontakozott a karjaiból és ahogy felém fordult, láttam, hogy az arca, szeme száraz, a hatást elérte, kész, vége, mehet tovább az élet. Tanár néni még utánaszólt: "Ne foglalkozz vele!" - mire Eszter újból felvéve a sírós hanglejtést: "Nem is fogok!" - és ment vissza a korábbi játszóhelyére. A kis feketeszemű kölyök megsemmisülve kullogott utána, de már hallgatott, lemondott minden meggyőzésről, mentegetőzésről.
Édes kis pofám, hány év kell majd, mire megtanulod, hogy a lányok ijedtsége, könnye nem mindig valódi.  Hogy a szöszi eszterek szaladnak, szaladnak előled, de csak azért, hogy legközelebb megint megijedhessenek, amikor "viccelsz" velük, te meg bedőlsz a trükknek újra és újra.
Azért mit nem adnék, ha tudhatnám, mivel borította ki az a kis feketeszemű srác azt a szöszke kislányt.