A kutyahidegen kívül, ami már tegnap is érződött, de ma aztán végképp ránktört, a tél legbiztosabb jele, hogy ma reggel hamisítatlan disznóölés tünetei mutatkoztak az utcánkban. Baktatok a zúzmarában az állomás felé, hát egyszercsak látom, a túloldalon ott pörzsölik (nem perzselik, igenis pörzsölik!) a gyesznót az egyik udvarban. Hogy vajon EU-szabvány szerint múlt-e ki szegény pára, vagy csak amolyan régi parasztos-horrorisztikus módon, nem tudom, de hogy már nem élt, az biztos.
Micsoda hangulat! Régi disznóöléseink, amikor jött Szalay bácsi, a hentes, aki mellesleg fusiban vállalt böllérkedést is, addigra előkészítve minden, húsdaráló, kolbásztöltő felszerelve, üstház begyújtva, üst kisuvikszolva, füstölőbódé apám által összeácsolva és szakszerűen felépítve a kertben, munkakedv megalapozva kevéske pálinkával, aztán kezdődhetett a hajcihő.
A feldolgozásról a meghatározó élményem a frissen sütött májdarab, mert annak kóstolása az én privilégiumom volt. A disznó többi részéért nem voltam nagyon oda, este aztán persze ettem sültet is, de se a kocsonyát, se a disznósajtot nem szerettem, a hurkát is csak módjával és abból is csak a májast.  Aki igazán elemében volt és nagyon tudta értékelni a nap végeredményét, az Apu volt. Ifjúkorában a bácskai szülőfalujában megszokta az igazi magyaros étkezést: sok hús, minden zsírban főzve-sütve, amihez képest itt elég diétásan volt kénytelen táplálkozni, úgyhogy a disznóvágás neki igazi tobzódás volt. Ő bezzeg mindent szeretett, a véreshurkát, a csípős kolbászt, a töpörtyűt (így mondtuk, nem tepertőnek), a kocsonyát, a disznósajtot. 
Szóval, itt a tél. A múlt meg elmúlt, el bizony. "Valaki mondja meg, mi az, hogy elmúlt, valaki mondja meg, hol marad..."