Ilyen élményben eddig még nem volt részem. Visszajött egy levél, a címzés golyóstollal durván áthúzva, mellette egy ráragasztott rózsaszín címkén kézzel írt felirat: Meghalt. Mintha megütöttek volna, úgy vágott az arcomba ez a szó, el se akartam hinni.
Ilonka néni, akinél sok-sok évig nyaraltunk Sopronban. Neki küldtem a múlt héten ezt a karácsonyi üdvözletet. Ilonka néni kármelita nővér volt, de miután 1950-ben szétzavarták őket, beállt dolgozni és hosszú éveken át takarított a szanatóriumban. Onnan ment aztán nyugdíjba, de a zárdába azután sem vonult be, amikor már lehetett. Megszokta a magányos életet, bár sose volt egyedül. Mindig talált elfoglaltságot, vagy a kertben, vagy olyan emberek körül, akik segítségre szorultak.
Ilonka néni volt az egyetlen normális apáca, akivel életemben találkoztam. Nem ájtatoskodó, szemforgató, külsőségekre támaszkodó, hanem két lábbal a földön járó, tiszta lelkű, egyenes, igazán szeretetteljes ember, akinek nem kifelé hirdetett, hanem valódi, mély hite volt, de ezt nem szavakkal, hanem a tetteivel bizonyította.
Még mindig nem tértem magamhoz, mióta kihullott elém a postaládából a levél. Az első dühödt gondolatom az volt, hogy nincs igazság a földön, ha már Ilonka néni is ... , nem, nincs igazság!