Különben pedig ez a nap teljes mértékben a veszteségek közé írható, mivel semmi értelmeset nem hoztam létre, hacsak a régi papírok, levelek selejtezését nem számítom. Mintha beindultam volna, hogy felszámolom a múltat. Persze a gyakorlati oka az, hogy nem férek el a szobában, így aztán amikor a legváratlanabb helyről három doboz több évtizede gyűjtögetett levéltömeg bukott elém, bedühödtem és egyhuzamban végigszántottam rajtuk. Végül egy kicsi köteg menekült meg belőlük, hogy valami minimális emlékmorzsa maradjon. De nem fájnak a kidobottak sem.
Meg a bakelitlemezek, na, azoktól is ideges lettem. Tudom, tudom, nagy érték, alig van már belőlük, elsöpörte őket a cd, meg az mp3, meg még ki tudja, mi, de akkor is: dögnehezek, hülye az alakjuk, sehova nem lehet normálisan elhelyezni őket. És már lemezjátszóm sincs, de ha lenne is, nincs hová tennem, a hangfalakról nem is beszélve. Forgattam a kezemben az agyonhasznált és kevésbé forgatott monstrumokat és kegyetlenül szelektáltam: Alla Pugacsova balra, Magyar Gregoriánum hat lemeze jobbra, Vivaldi Négy évszak (mert már megvan cd-n) balra, Gilbert Bécaud (mert még nincs meg cd-n) jobbra és így tovább. Ami jobbra esett, megmarad, ami balra, megy a sufniba. Hiába, nem engedhetem, hogy a tárgyak kiszorítsanak a lakásból.
Nagyon rossz passzban vagyok. Persze nem is várhatom, hogy egy nap alatt helyreáll a világrend, meg aztán most jön ki rajtam az elmúlt másfél hónap stressze, de most rettentően rosszkor jön nekem a Karácsony. Amikor úgyis tele vagyok bizonytalansággal, egyáltalán nem hiányzik ez a könnyzacskókra apelláló érzelemáradat, sokkal jobban szeretnék egy kis csendet, hátha könnyebben helyükre kerülnének a dolgok. Bármit is mondok, valójában megint csak a túlélésre játszom, mint tavaly, tavalyelőtt, meg évek óta mindig.