Azért ez már valami. Nem nyamvadt szállingózós, vizes, épphogy fehérbe burkolós, hamar elolvadós fehér pamacs, hanem amolyan kavargós, lépcsőeltüntetős, félméteres torlaszépítős, rendes hófúvás, ez mán döfi! Az ajtót alig bírtam kinyomni az odarakódott tömegtől, a lépcső három foka meg nem volt sehol, fantázia kellett hozzá, hova is lépjek. A következő pillanatban meg úgy oldalbavágott a szél, hogy majdnem az ajtóval együtt buktam be a küszöbön, pedig nem is befelé tartottam, hanem ki akartam menni. Ezek után halált megvető bátorsággal kitörtem egészen a kapuig, majd pedig következett az utcai járda megtisztítása, az se volt semmi, mivel a szél folyamatosan ellenem dolgozott és amit oldalra dobtam, visszafújta. De végül én győztem.
Viszont láttam, most először, egy nőnemű lényt havat lapátolni. Mármint rajtam kívül. A második szomszédba tavaly költözött egy fiatal házaspár és az asszonyka tolta a havat szorgalmasan. Végre egy nő a környéken, aki tudja, mire való a hólapát és meg is fogja. És nem lesz semmi baja tőle, sem az aranygyűrű nem esik le az ujjáról, sem a nőiességéből nem veszít.
Most pedig várjuk, meddig esik még, de főleg, hogy mikor áll el a szél.