Amikor valaki meghal, azt mondjuk: Ó, szegény! Pedig nem ő a szegény, hanem mi, akik itt maradunk, nélküle. Kit is siratunk? Nem magunkat inkább?
Az eltávozottról az emlékek is jellemzőek. Őrá és miránk, itt maradottakra is. Mire emlékszünk, ha gondolunk rá? Mi kerít hatalmába, csak a fájdalom, a szívszorító szomorúság, a lelkifurdalással vegyes szorongás, a derűs szeretetteli érzés, vagy mindezek vegyesen?
Amikor nagymamámért a halála előtti este végre jött a mentő, este tíz körül, miután órákig ültem mellette az ágy szélén, beszélni nem tudott, a jobb fele lebénult, de láttam, hogy mindent ért, ezért egész este beszéltem hozzá - szóval, amikor végre anyám szabályszerűen leszólított egy garázsba tartó mentőautót a ház előtt, mert a megrendelt kocsi még mindig nem volt sehol, szóval amikor végre rátették a hordágyra és anyu már az ajtóban észbekapva hirtelen ráhúzott a fejére egy sapkát, mert odakint kemény mínuszok voltak, - akkor a nagymamám, aki az agyembóliától, ami érte, nem tudott beszélni, érthetően azt mondta: de jó! Ha rossz pillanatomban gondolok a nagymamámra, először mindig ez a jelenet jut eszembe. De legtöbbször a bemondásaira emlékszem, amiket valami falusi színjátszókörben játszott népszínművekből jegyzett meg és viccesen alkalmazott a különféle élethelyzetekben,
meg arra, hogy még húszéves koromban is elkísért Kecskemétre az óvónőképzős felvételimre, mondván, "nekem szabadjegyem van, megyek veled, Cicukám", pedig csak féltett,
meg amikor nyaralásokból késő este visszatértünkkor mindig túróscsuszával várt bennünket,
meg a pirospaprikával megszórt zsíroskenyérre, amit anyám tiltása ellenére délutánonként vigasztalásul kaptam tőle, ha nem akartam aludni,
meg ahogy sorolta az elemi iskolai és polgári iskolai tanárnői asszonynevét, lánynevét, kihangsúlyozva, hogy őt Babits felesége is tanította ám Szekszárdon,
... és rengeteg ilyen mindenfélére szoktam gondolni még, ha a nagymamám eszembe jut.
Apám halálát soha nem fogom kiheverni, annyira a saját énem felét veszítettem el az ő távozásával, ennek ellenére mindig csak derűs érzésekkel, mosolyogva gondolok rá, semmi szorongató, lélekfacsaró nincs a gondolataimban. Egyedül a halála körüli pár órát felidézve fog el a kétségbeesés a visszavonhatatlan miatt, meg az ordító felismerés - nem mintha azelőtt nem tudtam volna - hogy mennyire jó lélek volt. Előző nap került kórházba, másnap bementem és mutatta, hogy melyik fiatalembert hozták be az éjjel vesegörccsel, rettentő fájdalmakkal. Neki magának is fájdalmai voltak, akkor már második napja semmit sem ehetett és vizsgálatról vizsgálatra hurcolták, láthatóan egyre gyengült, de mielőtt eljöttem volna tőle, azt mondta: Látod, én már éltem eleget, nem félek a haláltól, annak is eljön az ideje (közbeszóltam, hogy jó, jó, de nem most...), de nézd meg, itt ez a Laci, huszonöt éves és ilyen nagyon beteg, ez a borzasztó ... És csóválta a fejét, mintegy helytelenítve az élet ilyetén igazságtalanságát. Aztán körülbelül addigra, mire hazaértem, meghalt. Ilyen volt az apám.
Karol Wojtyláról meg, ha minden jól megy, elsőre az a bizonyos ülve táncolós, vidám kép fog eszembe jutni. Mert ezt érdemli.

Legkedvesebb képem a pápáról az a filmfelvétel, ahol valamelyik keleti ország fiataljai között ülve, magasra emelt karokkal szabályosan "csápol" a jó ritmusú zenére, látszik rajta, mennyire élvezi és önfeledten még rá is csap a jobb kezével a trónszék karfájára, mintha azt mondaná: "gyerekek, micsoda jó buli !" Annyira jellemző és kedves kép!
Azt hiszem, mindig az elhunyt "érdeme", ha mások úgy tudnak visszaemlékezni rá, hogy - a veszteség fájdalmát nem feledve - közben mosolyognak és jó érzés tölti el a lelküket. 

Tessék mondani, miért kell a világgal közölni a pápa pillanatnyi fizikai állapotának részleteit? Amikor valaki súlyos balesetet szenved, vagy bűncselekmény áldozataként kórházba kerül, sokszor a normálisabb családok megtiltják, hogy a kórház információkat adjon ki róla a médiának. Nagyon helyesen. Akkor most miért kell nekünk olyasmit megtudnunk egy nagy egyház fejéről, ami más hétköznapi emberről sem tartozik ránk? Miért ez az emberi méltóság semmibe vétele még most is? Hiszen úgyis tudjuk, hogy az a 84 éves egyházfő is hús-vér ember, ugyanolyan testi szenvedésekkel és fizikai halállal, mint bármelyikünk. De a részletek, könyörgöm, a részletek hadd maradjanak már a pápai betegszoba titkai! Számunkra meg hadd maradjon meg ez a - nyugodtan mondhatni - szent ember olyan lénynek, aki úgy távozik, hogy nem az a lényeges, hányszor veszíti el az eszméletét, hanem hogy a szenvedései közepette is a Célt látja. Mert ő már biztosan látja.

Hogy is szokták mondani? Lemerült bennem a duracell. Tegnap óta fázom (pedig nincs lázam), alig állok a lábamon, amikor délután leszálltam a vonatról, szó szerint úgy éreztem, nem lesz erőm végigmenni az utcán hazáig (aztán persze mégis), az éjjel percenként felébredtem, a közbeeső időben pedig rémálmaim voltak, pedig azt terveztem, jól kialszom magam. Reggel aztán nem bírtam tovább, szombat ide vagy oda, korán felkeltem, összeütöttem a mai ebédet és most azon gondolkodom, képes leszek-e nekifogni a mosásnak. Nem, azt hiszem, nem leszek képes. Mosás elhalasztva. Döglés van és várakozás van, hogy mi lesz ebből: valószínűleg elmúlik, mert így csak nem maradok, ugye.
Mondtam már mostanában, hogy elegem van mindenből???

Rekord-ízléstelenség és kapitális bunkóság a ma reggeli rádióműsorban - Juventus Rádió, affektáló műsorvezető lányka röhögéstől fuldokolva sorol áprilisi tréfaként elképzelhető híreket, köztük ezt: "Kiadták a cd-t a pápa húsvéti beszédével..."
Ehhez igazán csak gratulálni lehet! Annak is, akinek a beteg agyában megszületett, annak is, aki eldöntötte, hogy ezt beolvassák és annak is, aki beolvasta. Jóízlésből jeles!*

*Nem biztos, hogy mindenki érti, mi akart lenni ebben a gusztustalan "poén": ugyanis a pápa nem tudott húsvéti beszédet mondani, nem bírt beszélni.

Holnap lesz tizennégy éve, hogy beléptem a mostani munkahelyemre. Elég hülye áprilisi tréfa volt.

Na, most van elegem mindenből, az egész rohadt életből, a megoldhatatlan helyzetekből, abból, hogy folyton tartanom kell valamitől vagy valakiktől, hogy örökké én vagyok az, aki számonkérhető, akibe bele lehet minden bunkónak törölni a lábát, hogy mindig adódik olyan körülmény, amiben úgy kell éreznem, hogy örüljek, hogy élek, pedig éppen marhára nem örülök neki, hogy ha én nem oldok meg valamit, akkor senki se fogja helyettem, pedig neki kéne, és egyáltalán, mi a túrót csináljak már megint, hogy egyszer, egyetlen egyszer ebben a büdös életben valahol végre nyugtom lehessen és ha hazafelé jövök, ne undorodjak, és ha elindulok, ne rettegjek, hogy közben mi minden lehet, és legfőképpen, hogy hol az a hely, ha van egyáltalán az univerzumban, ahol otthon lehetek és ellazulhatok és közben tényleg, de tényleg nem kell gondolnom semmire és nem kell tartanom semmitől???
Hát ez így most kijött, egy szuszra, hogy mi váltotta ki, azt talán hagyjuk, de amint az lenni szokott, a kiváltó esemény csak az a bizonyos legeslegutolsó cseppecske volt abban a bizonyos pohárban, ott a legeslegtetején a trutyinak, amivel az a pohár tele van, a poharat a trutyival pedig úgy hívják, hogy Bikfic élete. Bocs, hogy így jöttem vissza, majd lesz valahogy. Ja, és egyébként jól vagyok, telve tetterővel, már ami az írást illeti, a pénzes melót befejeztem és lassan ECDL-startból is kell vizsgáznom és az is menni fog, szóval az értelmes dolgokra van energiám, csak az életemet nem tudom, hogyan fogom megoldani, de mióta én vagyok a férfi a családban, azóta már sok mindent megoldottam, hátha ez is sikerül majd. Egyszer. Szerintem.
Azért drukkolni nem árt nekem, köszi előre is.