Na, most van elegem mindenből, az egész rohadt életből, a megoldhatatlan helyzetekből, abból, hogy folyton tartanom kell valamitől vagy valakiktől, hogy örökké én vagyok az, aki számonkérhető, akibe bele lehet minden bunkónak törölni a lábát, hogy mindig adódik olyan körülmény, amiben úgy kell éreznem, hogy örüljek, hogy élek, pedig éppen marhára nem örülök neki, hogy ha én nem oldok meg valamit, akkor senki se fogja helyettem, pedig neki kéne, és egyáltalán, mi a túrót csináljak már megint, hogy egyszer, egyetlen egyszer ebben a büdös életben valahol végre nyugtom lehessen és ha hazafelé jövök, ne undorodjak, és ha elindulok, ne rettegjek, hogy közben mi minden lehet, és legfőképpen, hogy hol az a hely, ha van egyáltalán az univerzumban, ahol otthon lehetek és ellazulhatok és közben tényleg, de tényleg nem kell gondolnom semmire és nem kell tartanom semmitől???
Hát ez így most kijött, egy szuszra, hogy mi váltotta ki, azt talán hagyjuk, de amint az lenni szokott, a kiváltó esemény csak az a bizonyos legeslegutolsó cseppecske volt abban a bizonyos pohárban, ott a legeslegtetején a trutyinak, amivel az a pohár tele van, a poharat a trutyival pedig úgy hívják, hogy Bikfic élete. Bocs, hogy így jöttem vissza, majd lesz valahogy. Ja, és egyébként jól vagyok, telve tetterővel, már ami az írást illeti, a pénzes melót befejeztem és lassan ECDL-startból is kell vizsgáznom és az is menni fog, szóval az értelmes dolgokra van energiám, csak az életemet nem tudom, hogyan fogom megoldani, de mióta én vagyok a férfi a családban, azóta már sok mindent megoldottam, hátha ez is sikerül majd. Egyszer. Szerintem.
Azért drukkolni nem árt nekem, köszi előre is.