Nem tudom eldönteni, fáradtság-e ez, amit érzek, vagy lustaság? Csak azt tudom, hogy egyre jobban eluralkodik rajtam valami tehetetlenség, ami nem engedi, hogy bármi pluszt véghezvigyek, csak a szükséges, automatikus tevékenységeket végzem, de semmi mást. Tavaszi fáradtság januárban? Lassan már állva is képes leszek elaludni bárhol, bármikor.
És át fogom pofozni a sablont, azértis megmutatom, hogy végeztem a téllel, passz, részemről ennyi volt, remélem a tél részéről is. Ha meg mégis jönni találna, hát sajnálom, itt már nem lesz hóesés meg hóemberek, színek lesznek, tavasz lesz és punktum.

Még egy drukkolnivaló a mai naptól: kolléganőm, Kati ma reggel riasztást kapott a kórházból, most talán sor kerül az évek óta várt májátültetésre (hepatitis C-vel fertőződött sok évvel ezelőtt egy műtét során kapott vérkészítménnyel). Volt már ilyen, riasztották, behívták, aztán mégse ő kapta a szervet, nagy csalódás volt. De most állítólag összejön minden, legalábbis ami a műtétet illeti. A neheze pedig majd azután következik.
Hosszú évek óta kínlódik a betegségével, próbálkoztak nála interferonnal, prednisolonnal, semmi nem hozott javulást, legfeljebb lassabban romlik az állapota a rendszeres ellenőrzésnek, megfelelő táplálkozásnak, májvédő gyógyszernek, gyógyteáknak és vitaminnak köszönhetően. Példás erőfeszítéssel elérte, hogy csak ritkán kényszerül betegállományba, többé-kevésbé folyamatosan dolgozik, ellátja a családját, pedig egyre inkább nehezére esik minden. Annak idején, amikor egy véletlen folytán kiderült a betegsége, az volt a vágya, hogy a kislányát elindíthassa az életbe: a lány most végzi a tanítóképzőt.
Katinak a transzplantáció az egyetlen esélye az életre. Nagyon jó lenne, ha sikerülne. 

Ez egy ilyen nap volt, nyomasztó hírek, reménytelenség, harapós kedv, hidegfront - épp ideje, hogy vége legyen.

Na, ez megvolt, megtettem az első lépést az újévi fogadalmam teljesítése felé: rászóltam D-re. Dehát nem tehettem mást és nem is volt nehéz leküzdenem a tehetetlenségemet, mert amikor azt kezdte felolvasni a netről, hogy milyen iskolai végzettséget várnak el egy boncmestertől és nekiállt felsorolni a munkaköri feladatait, akkor felcsattantam, hogy na most hagyja abba, mert nehogy már ezt kelljen hallgatnom, mondtam, igyekezvén mérsékelni indulatomat. Még magyarázkodott egy kicsit, hogy ő csak véletlenül akadt rá, meg hogy milyen érdekes, hogy csak alapfokú végzettség kell hozzá, de ezt is beléfojtottam pár szóval, akkor végre elhallgatott. Ez a legjobb, amit tehet, mert ez már sok.
Még akkor is sok lenne, ha tökéletesen kiegyensúlyozott lelkiállapotban leledzenék (van-e ilyen ember egyáltalán?), de épp ellenkezőleg: nincs félórája, hogy rossz hírt kaptam. Egy régi kedves, baráti család egyik tagja, mellesleg talán egy év korkülönbség van köztük, szóval Csaba nagyon beteg, otthon ápolják, már amennyire tudják az idős szülei és nagynénje, valamint a naponta kijáró orvos. Pár éve már annak, hogy megbetegedett, műtét, kemoterápia, természetgyógyászat, azt hittük, átvészelte, de tévedtünk. Mindenki tévedett. Csak azok az átkozott sejtek tudták, mi a dolguk.
Egyik régen eltávozott nagynéném mindig emlegette, hogy ő esténként a jó halál kegyelméért imádkozik. Ő tudta, mit ért ez alatt pontosan. Ha azt, hogy ne kelljen hosszas szenvedés után elmennie, ezt nem kapta meg. Ha a lelki békére gondolt, akkor talán megadatott neki, amiért könyörgött.
Én azt kérem, hogy Csaba kapja meg azt, amit neki a jó halál jelent. Úgy legyen.

Elgondolkodtam, látva a legutóbbi szavazóm eddigi eredményét. Eszerint legtöbben azt szeretik a blogírásban, hogy bármiről írhatnak, nincs megkötve a kezük, valamint, hogy az olvasók reagálnak a blogjukra.
Amikor feltettem a két kérdést, az adta az ötletet, hogy úgy láttam, a blogírásnak nagyjából ugyanazok az előnyei, mint a hátrányai. Kötetlen műfaj, teljes szabadságot ad - de néha könnyebb lenne, ha lenne mihez igazodni. Ismeretlenül ír az ember, elbújhat, megjátszhatja magát, álarcot ölthet, ami izgalmas és felszabadító érzés lehet - de ha ismernének, akik olvasnak, talán jobban értenének. Az olvasók reagálnak és a visszajelzés fontos - de gyakran terhes is lehet.
Mert ugye mindenki mást akar, amikor blogot kezd írni. Naplónak szánja, amiben precízen lefesti a mindennapjai eseményeit: hol járt, mit csinált, kivel beszélt, mit főzött, hogyan aludt. Vagy érzéseket vázol fel, saját érzelmi viharait rögzíti. Esetleg figyeli a világot, az élet zajlását és kiragad belőle egy-egy mozzanatot. Netán egy téma körül forog és csak arról mesél. De egy tiszta koncepciónál megmaradni nagyon nehéz, a műfajok keveredhetnek és akkor gondolkodóba esik az ember: mit tegyen, melyiknél maradjon, vegyítse, ne vegyítse? Ilyenkor hiányzik a láthatatlan sablon, a keret, a zsinórmérték, amihez igazodni lehet, ami eligazít. Az "én blogom, azt írok bele, amit akarok" elve kényelmesnek látszik, de nem mindig működik.
Merthogy vannak olvasók. Mind mások. Egymástól is különböznek, de a blogírótól feltétlenül. És itt jön be a harmadik szempont: ha az olvasók ismernék az írót személyesen, sokkal könnyebben értenék. Mert a leírt szó suta, csak karakterhalmaz, nincs mögötte testbeszéd, szemkontaktus, gesztus, mimika, hanglejtés, ami több oldalról teszi világossá, amit mondunk. Hiába próbál az ember minél szabatosabban, világosabban fogalmazni írásban, ez vagy sikerül, vagy nem, de sokkal kevesebb a félreértés, ha személyesen beszélgetünk.
Sokáig csodálkoztam azokon a blogírókon, akik se kommentálás lehetőségét, se üzenődobozt nem illesztenek a lapjukba, legfeljebb az e-mail címük ad némi támpontot, de más kapcsolatot nem engedélyeznek senkinek. Ők azok, akik általában nem is jelennek meg soha másnak az üzenőfalán. Csak írnak, de mintha maguknak írnának, mintha nem is igényelnék, hogy olvassák őket, sőt úgy érzem, ők nem is olvasnak senkit. Nekik nyilván más a céljuk a blogjukkal, valószínűleg ugyanaz, mintha egy kockás füzetbe írnának naplót. Elhatárolódnak mindenkitől, nem tartoznak sehová. Ez is egy megoldás, kényelmes, békés módja annak, hogy kiírván magukból, ami kikívánkozott, letudják a dolgot és továbblépjenek.
Egyszóval, én még mindig nem tudom, mi a jó benne és mi a rossz, és hogy ami jó benne, az mitől rossz, és mi kellene ahhoz, hogy csak jó legyen benne, rossz pedig semmi - amíg ez majd egyszer kiderül, addig is ...

Mikulásnak köszönöm a képet és a magyarázatot! Én erre a kamerára gondoltam, ahol nappal fehér a hegyoldal, de éjszaka két nagy területen is határozottan látszik a láva izzása. Épp ezért kérdeztem tegnap, mert nem értem, hogy lehet a hó tetején tüzes láva?

Ez itt a Földünk 35000 km magasból fényképezve ma déli 1 óra körül. Európában világos van, de Keleten már besötétedett. A jobb felső sarokban Japán fényei, lent középen, már éppen beborítva az éjszakai árnyékkal India, alatta jobbra egy kicsi fekete folt: Srí Lanka teljes sötétségben.
Amikor ilyet látok, beleborzongok: milyen kicsi az a világ, ami nekünk adatott, hogy benne éljünk!

Levegyem, vagy ne vegyem le ezt a téli dizájnt? Ezen töröm a fejem (mert nincs más gondom, á, nincs semmi ...) Ebben a tavaszi meleg napsütésben röhejes ez a havazásos háttér a hóemberekkel. De mint tudjuk, nem eszi meg a kutya a telet. Valamint jön még kutyára dér - ja, ezt nem ilyenkor mondják. Szóval, a téli külső marad, aztán ha egy héten belül nem lesz tél, akkor kitavaszodunk. Blogostul, mindenestül.

Ezt a képet meg az előbb kaptam egy teljesen ismeretlen feladótól, aki már legalább egy éve küldözget időnként mindenféle vicces történeteket, meg karikatúrákat, de fogalmam sincs, kicsoda, sőt a rengeteg "másolatot kap" névből sem ismerek senkit. Na, mindegy, amíg vírust nem küldenek, addig kibírom.
Egyébként a kép alá az volt írva: "Szóval, leveleket olvasgatunk, ahelyett, hogy dolgoznánk?!"