Na, ez megvolt, megtettem az első lépést az újévi fogadalmam teljesítése felé: rászóltam D-re. Dehát nem tehettem mást és nem is volt nehéz leküzdenem a tehetetlenségemet, mert amikor azt kezdte felolvasni a netről, hogy milyen iskolai végzettséget várnak el egy boncmestertől és nekiállt felsorolni a munkaköri feladatait, akkor felcsattantam, hogy na most hagyja abba, mert nehogy már ezt kelljen hallgatnom, mondtam, igyekezvén mérsékelni indulatomat. Még magyarázkodott egy kicsit, hogy ő csak véletlenül akadt rá, meg hogy milyen érdekes, hogy csak alapfokú végzettség kell hozzá, de ezt is beléfojtottam pár szóval, akkor végre elhallgatott. Ez a legjobb, amit tehet, mert ez már sok.
Még akkor is sok lenne, ha tökéletesen kiegyensúlyozott lelkiállapotban leledzenék (van-e ilyen ember egyáltalán?), de épp ellenkezőleg: nincs félórája, hogy rossz hírt kaptam. Egy régi kedves, baráti család egyik tagja, mellesleg talán egy év korkülönbség van köztük, szóval Csaba nagyon beteg, otthon ápolják, már amennyire tudják az idős szülei és nagynénje, valamint a naponta kijáró orvos. Pár éve már annak, hogy megbetegedett, műtét, kemoterápia, természetgyógyászat, azt hittük, átvészelte, de tévedtünk. Mindenki tévedett. Csak azok az átkozott sejtek tudták, mi a dolguk.
Egyik régen eltávozott nagynéném mindig emlegette, hogy ő esténként a jó halál kegyelméért imádkozik. Ő tudta, mit ért ez alatt pontosan. Ha azt, hogy ne kelljen hosszas szenvedés után elmennie, ezt nem kapta meg. Ha a lelki békére gondolt, akkor talán megadatott neki, amiért könyörgött.
Én azt kérem, hogy Csaba kapja meg azt, amit neki a jó halál jelent. Úgy legyen.