Most pedig nem bírom megállni - nem érdekel, mennyi helyet foglal - hogy ide ne tegyem, amivel már hetek óta szemezek, a Google igen fáintos műholdfelvételei közül a leginkább engem érintőket.

Ez Budatéténynek a Kamaraerdőhöz közeli része, ott a pirossal jelölt házban laktam nemrég három évig. Az a háromszögletű alakzat egy útkereszteződésben kialakított játszótér, onnan minden reggel ráláttam arra a tanácsköztársasági emlékműre, amelyik sokáig állt a Felvonulási téren és egy valami rongyot (mert nem néz ki zászlónak) lobogtató rohanó, simlis sapkás pasast ábrázol (rossz nyelvek szerint a fickó azt kiabálja: "Marcsa, itthagytad a blúzodat!") - ugyanis a szobor most a Szoborparkban áll, az pedig ott volt talán száz méterre tőlünk.




Itt pedig csak az életemet éltem le, ááá, csak ötven évig, nem érdekes:



Ahol a piros karika van, oda jártam nyolc évig iskolába (egyébként ez Rákosliget központja). Kiegészítő információ, hogy Kanga pedig sokszor nyaralt a zöld karikával jelölt házban, a sulinkkal szemben (neki üzenem, hogy közvetlenül a ház fölött az a kis fordított L alakú piros tető a Liget étterem!)




És köszönöm a freeblognak, hogy duplájára emelte a tárhelyünket, ez jó húzás volt, de tényleg!

Che sarà, che sarà, che sarà 
che sarà della mia vita, chi lo sa? 
So far tutto o forse niente,
ma domani si vedrà
che sarà, sarà quel che sarà.

Ez most csak úgy eszembe jutott. Talán mert pár napja, miközben egy boltban ténferegtem, a rádióból Madonna énekelte a Who's that girl-t, arról meg azonnal beugrott, hogy Reggio Calabriában annak idején folyton ez szólt a helyi rádióban (meg Gianna Nannini recsegte, hogy voglio il tuo profumo ...), erről meg persze előjött minden ottani hangulat, ami akkor uralkodott bennem. Ehhez még valamelyik este láttam Gianni Morandit a tévében az In ginocchio da te-t énekelni, az ugyan eredetileg jóval korábbi emlék, de nagyon olasz az is. Így aztán nem csoda, ha mostanában ilyen olaszos-emlékezős kedvem van.

A kisgyerekes blogokban annyira jó képeket találni! Némelyik fotóval be lehetne nevezni akármilyen pályázatra is, például Kockástól ezzel a képpel, vagy amit Muzsikánál láttam, de akár Lucillától ezzel is, no meg Lappánál is van díjazottam (persze rangsor és a teljesség igénye nélkül!). És hogy mekkorát nőttek ezek a kis mókusok pár hónap alatt! Csak október óta nézelődöm köztük, annak még nincs egy éve sem, de azóta minden picuri komoly nagyfiú és nagylány lett már. Isten éltesse őket, az anyucik-apucik meg csak kattintgassanak szorgalmasan továbbra is mindannyiunk örömére!

Ma délután sikerült pont akkor leszállnom itthon a vonatról, amikor ránkszakadt az ég minden áldásával. Rohanás a felüljáró alá, hogy annak védelmében vészeljük át a felhőszakadást, mobilok csörögtek, cipők áztak át, esernyő tudvalevőleg semmit sem ér ilyen vízmennyiség ellen. Aztán amikor valamelyest csendesedni látszott az eső, elindultam. Villámlani viszont annál jobban villámlott. Nem nyugtatott meg, hogy egy darabig a vasúti felsővezeték alatt kellett haladnom, mert rendben van, hogy az jobban vonzza az elektromosságot, mint én, de vajon tudja ezt a fizikai szabályt az éppen csapkodó villám is?
Kislány koromban a Zapukám azt tanította nekem, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor a villámlást látom, számoljam a másodperceket addig, amíg a dörgést nem hallom, aztán a másodpercek számát szorozzam be háromszáznegyvennel, mert annyi méter másodpercenként a hang terjedési sebessége levegőben, így megtudhatom, körülbelül milyen távolságra volt tőlem a kisülés. Mindig foglalkoztatott a gondolat, hogy most akkor ez a távolság fentről, a felhők irányából értendő, avagy a földfelszín felett vízszintesen? Mert ugye nem mindegy, hogy a fejem fölött másfél kilométerre sült ki az a csattanás, vagy tőlem másfél kilométerre a földön tíz utcával odébb. De nem is az ilyen pitiáner szőrszálhasogatás volt a lényeg, hanem hogy az ő egyetlen kislányának elterelje a figyelmét a félelemről, ezért próbálta dolgoztatni az agyamat. Mert nagyon féltem a villámlástól. Kicsi koromban egyszer pár méterre tőlünk a szemem láttára csapott bele a villám egy villanyoszlopba és ez akkora trauma volt, hogy attól kezdve betegesen irtóztam a zivatartól. Apám próbált leszoktatni erről, igyekezett a dolog érdekességét hangsúlyozni, kapacitált, hogy menjek oda az ablakhoz, nézzem, milyen érdekes látvány a villámok cikázása a sötét felhők között, magyarázta, hogy mitől is jön létre ez a jelenség. De nekem ugyan magyarázhatott, annyira be voltam rezelve, hogy legszívesebben a föld alá bújtam volna, nemhogy még nézzem is.
Már sok éve nem félek a villámlástól, sőt, biztonságos helyre ki is állok és nézem. Mert Apunak igaza volt, valóban gyönyörű, félelmetesen érdekes tud lenni a jobbra-balra és lefelé futó villanás rajzolata a fekete égbolton. Nincs az a fizikai laboratórium, ahol pontosan ilyeneket képesek előállítani.