Azt hiszem, most egy kicsit kiszállok. Aztán majd jövök, talán, egyszer, nem tudom, mikor.

Azért még annyit megjegyzek, mert nem bírom magamban tartani, hogy egyre jobban irritál engem ez a naaagy mindenhatóóó blogringes bagázs az arrogáns stílusával (akárhányan is vannak, mert lehet, hogy egy emberből áll az egész). Csak egy üzenődoboz miatt akartam volna bekerülni egy másik blogommal, és azt még megértettem, amikor a képes blogot nem fogadták el, na jó, de amivel most jelentkeztem, az tényleg blog, ennyit én is meg tudok állapítani, szóval pukkadjon meg az egész nagyhatalmú bizottság, ez volt az utolsó, hogy ringbe jelentkeztem, akárhány blogot indítok még hátralevő életemben, elég lesz nekem a komment is. És nem kellene ennyire visszaélni a "hatalommal", mert igenis szolgáltatnak valamit, akkor is, ha ingyen, és én ha adok valakinek valamit, nem szoktam az orra előtt elrángatni, miközben azt sziszegem feléje, hogy "majd még eldöntöm, odaadom-e, te kis hülye, nem is érdemled meg, beee, ez van, sorry ..."

Mélypont. Brrrr...

Kedves barátnémtól kaptam ezt a mazsolás (pontosabban: Mazsolás) kalácsos képet és annak örömére teszem ide, amiről már nemrég beszéltem, mennyire jó, hogy újabban ezeket a régi meséket vetítik a gyerekeknek az mtv1-en. Legalább a sok gyerekhülyítő aranyait-őrző-dagobertbácsis meg gyilkolászós-piffpuff rajzfilm után pár percig normális értékeket is lát az a gyerek.
Csak az a kár, hogy ha vége az esti mesének, akkor átkapcsol a gagyi csatornára.

Nagyon jó, végre valaki tudja, mi az a Nohab! Mornix legalábbis tudja, úgyhogy örömömben most ideteszek egy képet, hátha más is kedvet kap hozzá és egy kicsit utánaolvas. Itt lehet, csak tessék, tessék, folyvást, folyvást!



(Szerintem az igazi régi gőzösök után ez a legszebb mozdony.)

Valaki dugaszolja el D-t! Mert persze bejött, itt van és beszél, beszél, jár a szája, kérdez hülyeségeket, rakodik, nyitva hagyja az ajtót és úgy dumál a folyosóra valakinek, egyébként is minden idegszálam kifelé pilinckázik, már csak ő hiányzott nekem a mai reggelhez. Nem adott nekem az Úristen még egy hét nyugalmat, nem!  Biztosan nem érdemlem meg.
Ez mind viccesen hangzik, de a valóságban a sírás fojtogat, annyira tehetetlennek érzem magam, meg már úgyis annyi minden rezegteti az idegeimet, hogy legalább D. ne jött volna be a képbe, úgy is mint utolsó csepp a pohárban. De úrinő nem bőg, nem ordít, nem üvölti bele a képébe, hogy kuss! nem borítja rá az asztalt erre az idegtépő, jövő-menő, beszélő objektumra, nem, úrinő gyomorfekélyt kap, infarktust vagy rákot, nem kívánt törlendő.
A harmincnyolc év alatt, mióta dolgozom, rengeteg munkatárssal voltam összezárva kisebb-nagyobb irodákban, volt köztük mindenféle-fajta, voltak nehezen elviselhetők is, de konfliktusom csak egy-két emberrel volt. Viszont ennyire mint D., még soha senki nem hozott ki a sodromból.

A kenyerem javát megettem, de olyan csúnyán még sose káromkodtam, mint ma hajnali fél négykor. Most még igazán őszintén szégyellni sem tudom, majd később, egyszer. Ez itt most rébuszokban volt, de mindenkinek így a jobb.
Most pedig próbálok regenerálódni, egyelőre sikertelenül. Hát, kábé így érzem magam anno Domini 2005 Szent Jakab hava tizennyolcadik napján.