Maradandó élmény

A ma esti Névshow-ban Kern. Amint többször is a sírással küszködött, miközben felolvasta azt a levelet, amit Várkonyi Zoltántól - mintegy "odaátról" - kézbesített neki Verebes. Először akkor hallgatott el és nyelte a könnyeit, amikor a régi nagyok felsorolásához ért, akik ma már mind Várkonyival együtt figyelik az egykori Vígszínházbeli fiatalok mai ténykedését "idelent" - Sulyok, Latinovits, Páger, Ruttkay - de a szöveg folytatása is bőven adott okot az elérzékenyülésre. Szegény alig bírta végig felolvasni, a végén pedig hosszan ölelték egymást Verebessel, aki nyilván a "levél" szerzője is volt..
A hetvenes évek elején Kern a Vígben volt kezdő színész, szerette és tisztelte az ottani nagyokat, soha nem felejt el megemlékezni róluk egyetlen interjúban sem. Minden alkalommal szükségét érzi, hogy éreztesse: nélkülük, Várkonyi terelgetése nélkül, a nagy színészek példája nélkül, a tőlük ellesett mesterfogások nélkül nem lett volna belőle az, aki lett. A kis parodista kimittudos nagyfülű kamaszból színész.
Tudom, sokan nem kedvelik Verebest, Kernt, Gálvölgyit, de ők az én generációm, méghozzá évre pontosan, akkor voltak elsősök, középiskolások, érettségizők, pályakezdők, amikor én. Nem érdekel, hová tartoznak és hiába láttam bennük hibákat - Verebest sokáig ki nem állhattam a Rádiókabaréban és ma sem értek egyet minden megnyilvánulásával, a Gálvölgyi-showt sose szerettem nézni, az én mércém szerint túl sok ízléstelenséget találok benne, Kern régebbi interjúiban utáltam, hogy szinte provokatívan trágárkodott - mégis, mivel velem együtt nőttek fel, mindig megkülönböztetetten figyeltem rájuk. És megnyugodva látom, hogy hiába vagyunk annyi, amennyi, ez csak külsőre észrevehető, de a belső tűz, a szellem, a világra való nyitottság semmit sem változott, a "nagy generáció" él és a több évtizedes élettapasztalat csak javára vált. Szóval, öreg ám az országút - ahogy nagymamám szokta volt mondani.

Mikrofonpróba 1, 2, 3  - vajon működik-e a módszer, amit kiterveltem arra nézve, hogy más tárhelyemről jelenjenek meg itt a képek és ne a freeblogos keretemet foglaljam? Mert én képbolond vagyok, úgyhogy hamarosan betelik a bloghoz rendelt hely. Vajon tudok-e máshonnan megjeleníteni itt képet? Most kiderül.
(Egyébként egy olyan képnek kellene majd megjelennie, ahol anyukámmal, meg a mackómmal hármasban olvasunk a rekamién ülve.)



És tudja, és tudja, és tudja, juhhééé! Most már csak az a kérdés, hagyja-e ezt a freeblog, hogy egy link máshová mutasson? Ugye hagyja? Naa, ugye hagyjátok?

Liechtensteinbe akarok menni! Ahol ekkora hó esett és nem fúj ilyen baromi szél, mint nálunk.



És más takarítja a havat, nem én, de persze kis motoros hóekével.

Én meg kiállok a szálloda erkélyére és nézem ezt a tájat:

Kedves nézőink, helyszíni tudósítónk közvetítését látták Malbunból. További szép álmodozást kívánunk!

Úti jegyzetek

Reggel az állomáson. Lassan gyülekezik a nép, erről-arról, minden irányból különféle sziluettek baktatnak a félsötétben, némelyek bemennek jegyet venni a lepusztult, épp hogy össze nem dőlő "állomásépületbe", ami áll egy pénztárhelyiségből, valamint egy várószobából (mert váróteremnek nem nevezhető).  A mocskos, összefirkált falú váróban három ócska pad van és egy olajkályha, csodálom, hogy még nem kapták a hónuk alá és vitték el a vaskereskedőhöz azok, akik kint a peronon a négy esővédő bodegából kettőt már teljes egészében leszereltek, a talajszintig lefűrészeltek mindent, mert alumíniumból volt. A kályha pedig abszolúte funkció nélküli tárgy, mivelhogy csak áll árván a sarokban, csöve sincs, tehát még ha lenne is pénz fűtőanyagra, meg fűtőre, akkor se működne.
Mi, többi bérletesek meg csak állunk és bámulunk magunk elé. Illetve, vannak néhányan, akik erre genetikailag képtelenek. Már ahogy közelítenek a peronhoz, ide-oda jár a tekintetük, prédát keresnek, akihez odacsapódhatnak. Számomra ők egy külön állatfajt testesítenek meg (anélkül, hogy az állatokat sértegetni akarnám), olyanok ők, akiknek fizikai kínszenvedést okozna, ha csak úgy ácsorognának vagy tíz percig csendben, mélázva, nézelődve, aznap még utoljára, mielőtt beszippantja őket a tömeg, amit előbb a vonatos nép, aztán meg a munkahely jelent. Ehelyett duma-duma-duma, élcelődés, vihorászás, szellemeskedés, okoskodás, semmitmondó szócséplés vég nélkül. Vannak vezéregyéniségek, akik gyűjtik maguk köré az udvartartást, nálunk az egyiket Anikónak, a másikat Erikának hívják. Ha az ember két kör alakú csoportosulást lát, biztos lehet benne, hogy az egyiknek Anikó, a másiknak Erika áll a közepén. Ők beszélnek, mindenről, akármiről, lehetőleg minél hangosabban, a többiek meg hallgatják. Közbeszólniuk nemigen sikerül, de így is nagyon megfelel nekik ez a felállás.
Az ilyenektől megőrülök.

A vonaton egy pasassal szemben ültem le. Mióta a férfiakat már csak mint esztétikai objektumot tekintem, azóta jobban, de főleg indulat- és érzelemmentesen tudom szemlélni őket. Ez az objektum jól mutatott. Halványszürke ing, sötétkék felső, sötétszürke nadrág. Őszülő, rendezett haj, szépen nyírt kis szakáll, ami ráadásul jól is állt neki, szóval, kellemes jelenség volt. Nem utolsó sorban pedig: nem jött oda hozzá egy ismerős se, akivel beszélgethetett volna, úgyhogy csend és béke honolt azon a másfél négyzetméteren, amit elfoglaltunk a kocsiban. Ezt nagyon tudom értékelni hajnali hét óra körül.
Egyszóval: ma reggel jól utaztam.

Köszönöm mindenkinek a jókívánságokat! Viszonzásképpen egy kis gyönyörködnivaló, üvegből:

Nem állhatom meg, hogy ki ne tegyem ide ezt az üvegelefántot, az ormánya felfelé áll, azt mondják, az szerencsét hoz, vagy mi. Tehát hozzon is szerencsét mindenkinek! (Egyébként itt találtam sok-sok egyéb tüneménnyel együtt)

Katit még pénteken megoperálták, túl van rajta, állítólag a körülményekhez képest jól van, egyelőre semmi komplikáció nem lépett fel. A következő időszak sorsdöntő lesz, de ha minden rendben megy is, akkor is hosszú ideig lesz karanténban. Reménykedünk.

A blogsablonnal megszenvedtem, úúúúútálom ezeket a <table> meg társai anyaszomorító borzalmakat, frame-t akarok! Pedig ismerem ezt a módszert, csináltam is nem egyszer, de mindig képes vagyok úgy elszúrni, hogy az egész oldal elnyomorodik. És persze akkor derül ki, hogy éppen az utolsó, jól működő variációt nem mentettem el. Ilyenkor aztán az ember lánya éjjel negyed kettőig görnyed a géphez ragadva és örül, hogy az éjszaka közepére a romhalmaz legalább már kezd egy weboldalra hasonlítani (bár még kicsit karcsúsítani kell, túl sok lett a csicsa rajta).  Az óra meg csörög fél hatkor, na, kábé ennek megfelelően érzem most magam. De működik a sablon, az üzenő, meg - remélem - az összes link is! Egészségemre!