Most meg sybilla tűnt el, mi történhetett?

"Öregem, negyedikesek vagyunk, hihetetlen!" - mondja az állomáson egy fiú a másiknak. Ez is csalhatatlan jele annak, hogy kezdetét vette az új tanév.

Más: azt hiszem, ma reggel láttam combfikszet a villamosból, amint görkoriján a közjavatalozóba^TM tartott (aki nem érti, olvassa csak combfikszet és megérti). Ha mégse ő volt, akkor tévedtem.

Megint más: unom már ezt a hátteret a zöldből kikandikáló piros bogyókkal, egész mást akarok, fel akarom forgatni a hátteremet valódi és átvitt értelemben egyaránt. Csak az idő, az idő, amiből soha nincs elég ... na, ezért maradnak még egy ideig a piros bogyók, meg a többi. De aztán, aztán az Isten  irgalmazzon nekik!

Valami fátyolos szomorúság lengi be a várost: vége a vakációnak. Itt-ott öltönyös-fehéringes, zselézett hajú fiúk tűnnek fel, nyilván némely nem-gyerekbarát középiskola túl korai órára kitűzött évnyitójára igyekezvén, meg egyébként is: bemondta a rádió, hogy ez a nyár utolsó napja.
Nekem ilyenkor két gondolatom szokott támadni. Az egyik, hogy ijesztő, mennyire hamar elszaladt két hónap, hiszen mintha tegnap lett volna, hogy a vakáció kezdetéről beszélt, cikkezett minden médium. A másik pedig az, hogy én gyerekkoromban, de tanár korszakomban is mennyire örültem a tanévkezdésnek.
Amíg gyerek voltam, augusztus utolsó hetében már lázban égtem az új könyvektől, hosszasan ügyködtem a füzeteim bekötésével, a piros szegélyes címkék felragasztgatásával (nekem csak elsős koromban kötötte be apám őket, aztán megtanított rá és mindig én csináltam, imádtam!). Ilyenkor általában már álmodtam is az iskolával, annyira vártam a szeptembert. Pedig szép nyári szüneteim voltak, nyaralásos, kirándulásos, sok élményes időszakok, tehát nem azért vágytam az iskolába, mert untam a vakációt.
Amikor tanítottam, értelemszerűen már korábban elkezdődött a munka, ilyenkorra már megtartottuk az alakuló értekezletet, sőt a tanévnyitó értekezletet is és mivel mindig rám bízták az órarend elkészítését, elsejéig éjjel-nappal azzal foglalkoztam. Melyik tanárnak mi az óhaja-sóhaja, kinél mit kell figyelembevenni, ki jár és mikor továbbképzésekre, ennek megfelelően mikorra nem lehet beosztani, kinek jár valamilyen kedvezmény, szombatra milyen "könnyebb" órákat tegyek, szóval, napokig csak ezen pörgött az agyam és rakosgattam az apu által gyártott, sok évet megért kirakós tok pici fakkjaiba a különféle színű kivagdosott keménypapírlapocskákat, amelyek mind tantárgyakat, kollégákat, illetve a kettő kombinációját jelentették. Apám nem az én számomra készítette a kirakóst, hanem amíg tanított, szintén órarendfelelős volt a saját sulijában és akkor dolgozta ki a saját módszerét, amit aztán átadott nekem. A főnökeim nem is titkolták, hogy azért bízzák rám az órarendkészítést, mert ismerik ezt az előzményt, "mi az neked, majd Nándi bácsi segít ..." - mondta félmosollyal az arcán Kálmán, az igazgatóhelyettes, amikor elémtolta a tantárgyfelosztást. És Nándi bácsi segített. Mire eljött az első tanítási nap, kész volt az órarend.
Egyszóval nem szeretem, amikor magától értetődően utálkoznak az iskolakezdésen, ezt sugallja minden tévé, rádió, mintha az iskola, az iskolábajárás, a tanulás egyértelmű rossz lenne, valami átok a gyerektársadalmon. És nem is minden gyerek utálja, szerencsére.

Ma már résen voltam, amikor az abc-ben levettem egy bonbont a polcról (Erika-napra kerestem ajándéknak valót), jót hunyorogtam és észrevettem, hogy négyjegyű szám az ára. Gyorsan vissza is tettem, mint akit darázs csípett. Merthogy a múltkor már megjártam: hazavittem egy gusztán csomagolt, háromdarabos kiszerelésben leledző aszpikos húskonzervecskét, amiről úgy láttam, hogy 161 forint. Együtt a három, hát normális vagyok én? De valahogy nem merült fel bennem, hogy túl olcsó, hanem otthon mindjárt fel is bontottam az egyiket a háromból, hogy kipróbáljam, alkalmas-e ugyebár, emberi fogyasztásra, hát nagyon is alkalmas volt, sőt isteni finom. Aztán pár nappal később a másodikat is jól elfogyasztottam. Majd pedig betévedvén ugyanabba a boltba, miután már tudtam, milyen finom volt a múltkori zsákmány, nagy örömmel leemeltem egy ugyanolyan háromdobozost a polcról. És akkor hirtelen megláttam az árcédulát, és mint akibe villám csapott: nem 161 ft volt, hanem ezerhatszáztíz! Vagyis darabonként több, mint ötszázért zabáltam be a husikonzervecskéket! Csak röhögni tudtam magamon, mert ha sírok, akkor se adja vissza senki a pénzemet, amit felfaltam.
Viszont megvan otthon még a harmadik dobozka! Most már tudom, mennyit ér, úgyhogy valami igazán ünnepélyes alkalomra várok, majd akkor felbontom és szépen lassan, komótosan, minden falatot külön kiélvezve magamévá teszem. Több, mint ötszázért.


Ha valaki finomat akar enni, ő az - ilyen dobozkák vannak...
          ...ilyen háromdarabos kiszerelésben.