Pali legyek, ha nem lesz fagy az éjjel. Már nappal se volt banánérlelő meleg, de estére olyan hideg lett, hogy még az udvarra kilépni is nehezemre esett. Jön az örökös felöltözés, ajtócsukogatás, didergés, szipogás, brrr! Utálom. A télben az az egyetlen jó, hogy eltűnnek a bogarak.

Egy pici kavics, ami egyszer megakadt, most helyrebillent a világegyetemben. Ez jó. Lebukásnak még nem örültem ennyire.

Elképesztő ez a lány, tényleg elindul holnap hajnalban, hátha megtalálja, amit keres. Miután már majdnem egy éve kerülgetjük egymást némán a többiek üzenődobozában és kommentezőiben, nem is kell, hogy tudja, mennyire drukkolok neki.

Hogy ez a László atya, ahhoz képest, hogy egészen kezdő a témában, milyen szuper blogger kezd lenni, ez már igen! Nem hiába, a nagy generáció, ugye? Merthogy kiderült, ő is véletlenül pontosan 8 és fél éves volt az 56-os forradalom idején. Na, ki volt még akkor pont 8 és fél éves, na ki?
Csak belőle pap lett, a másikból meg csak egy bikfic.

Az ebédidőmet ma a közeli parkban töltöttem. Annyira megrázott  az a körülmény, hogy már megint be kell járnom, hogy legalább valami harmóniát akartam magam körül tudni. És nem is csalódtam. A park tele volt gyerekekkel, iskolásokkal, akiket néhány pedagógus kiterelt oda, nagyon jó érzékkel használva ki az október nyár szűkre szabott idejét. A kölykök felszabadultan rohangáltak, hangosak voltak és elevenek, látszott, hogy mind nagyon jól érzik magukat.
Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy egy kis szöszke szemüveges lány szalad, nyomában pedig egy feketeszemű, korban hozzáillő lovag, aki azt kiabálja: "Eszter, csak vicceltem, ... Eszter, csak vicceltem!" A kisfiú mosolyogva rohant a lány után, de az arcán látszott a felismerés, hogy igencsak jó lenne Esztert megállítani és meggyőzni arról, hogy nem kellene egyenesen a tanár néninél keresnie menedéket, hiszen a helyzet nem komoly, ... Eszter viszont nyílegyenesen szaladt a tanárnő felé, aki azonnal magához ölelte és meghallgatta a ruhájába belezokogó kislányt. Addigra a kis srác is odaért és a maga igazolására elismételte a mondatot, de már kevesebb meggyőződéssel: "... dehát én csak vicceltem!"
Az asszony halkan mondott pár szót, mire a kislány kibontakozott a karjaiból és ahogy felém fordult, láttam, hogy az arca, szeme száraz, a hatást elérte, kész, vége, mehet tovább az élet. Tanár néni még utánaszólt: "Ne foglalkozz vele!" - mire Eszter újból felvéve a sírós hanglejtést: "Nem is fogok!" - és ment vissza a korábbi játszóhelyére. A kis feketeszemű kölyök megsemmisülve kullogott utána, de már hallgatott, lemondott minden meggyőzésről, mentegetőzésről.
Édes kis pofám, hány év kell majd, mire megtanulod, hogy a lányok ijedtsége, könnye nem mindig valódi.  Hogy a szöszi eszterek szaladnak, szaladnak előled, de csak azért, hogy legközelebb megint megijedhessenek, amikor "viccelsz" velük, te meg bedőlsz a trükknek újra és újra.
Azért mit nem adnék, ha tudhatnám, mivel borította ki az a kis feketeszemű srác azt a szöszke kislányt.

Olyan jó, hogy minden szabályozva van. Kies mezővárosunkban például önkormányzati rendelet van arról, hogy csak kedden és pénteken lehet égetni a gazt, avart, száraz növényhulladékot.
Ezért aztán most, ezen a gyönyörű, nyárias napon és ezen a nem kevésbé langymeleg, nyári estén, amikor kint, a szabad levegőn lehetne sziesztázni, valamint minden ajtót-ablakot kitárva beengedni még egyszer utoljára a jó levegőt, szóval ezen a szép napon a települést sűrű, szétterült füstfelhő borítja. Mert az időjárás nem ismeri a rendeleteket és amikor nem fúj a szél, hanem mozdulatlan a levegő, akkor a füst nem száll el, hanem ránkterül és fojtogat.
Pedig az is lehet, hogy szerdán és csütörtökön kellemes szellő fújdogál majd, ami ideális a gazégetésre. De akkor nem szabad. Mert rend a lelke mindennek. Igy aztán most szívunk. Füstöt.

Nagy elhatározások vannak, még nagyobb változások várhatók, de még érlelődik a dolog egy kicsit, aztán durr bele!
Ettől aztán tegnap valahogy elment mellettem az ünnep anélkül, hogy megérintett volna, mert be vagyok zárva magamba, nem nagyon figyeltem kifelé. De az esti operaházi beszéd hallatán az ugrott be, hogy nini, ez plágium, én ezt a "vége, snitt!" megoldást kicsit másképp, de már ellőttem valamikor régesrég, ifjú tanár koromban, amikor a tantestületi november hetedikei ünnepségen (újszülöttek kedvéért: az volt a Nagy Októberi Szoc. Forradalom évfordulója és kötelezően ünnepeltük) nekem kellett volna a beszédet mondanom. Összejöttünk, kinyaltuk magunkat az alkalomra, főnökség beszerzett némi szeszféleséget is, asztal megterítve, ital poharakba töltve, szemek rámszegeződve és akkor én, huszonvalahány évem bátorságával és pimaszságával mosolyogva azt mondtam: "Tisztelt tantestület, kedves kollégák! Úgy gondolom, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelentőségét nem kell hangsúlyoznom, mindenki jól ismeri az esemény szerepét a történelemben ..." - majd körbenéztem, felemeltem a poharam és hozzátettem: "... emeljük tehát poharunkat a Nagy Októberi Szocialista Forradalom tiszteletére!"  A váratlan fordulattól egy töredékmásodpercre megállt a levegő a tanáriban, aztán mindenki fellélegzett - hogy az igazgató és az a néhány pártember is őszintén mosolygott-e, azt nem tudom, de a többiek igen örültek, hogy megúsztak egy auróracirkálós, télipalotás, vlagyimiriljicses, dögunalmas monológot.
Úgyhogy ez a módszer nekem már akkor bevált. Hogy tegnap, ott, akkor jó húzás volt-e és mi volt a mögöttes ok, nem tudom. De nem is érdekel.

Ellenben itt és most nyár van, nyár! Lehet örülni.