B@kker, elfelejtettem, hogy Ausztráliával - pontosabban a Sydney-Melbourne környékkel - tíz óra az eltolódás, ott már két órája új év van (valahogy sose tudom megszokni, hogy a Nap arról jön erre mihozzánk). A sydney-i kikötőben mindig nagy tűzijáték van olyankor, de most már két óra is elmúlt, fújhatom.
Mindenesetre Happy New Year Australia! Boldog új évet, Kanga!

Sose értettem, minek kell örülni szilveszterkor. A papírtrombitafújás, szerpentindobálás, őrjöngés, újabban meg a petárdázás, tűzijáték mire való? Mert elmúlt egy év? És ez öröm, ünnepelni való esemény? Micsoda hülyeség.
Nem szeretem ezt a napot. Engem kizárólag az idő múlására figyelmeztet, semmi másra.

*******
Éjfél után majd bevackolom magam ágyikóm sarkába a laptoppal és nekiállok webkamerákat nézegetni Európában (Amerika ugye nem jöhet szóba, ott sokkal később lesz éjfél). Tavaly is ezzel szórakoztam. Hogy Reykjavíkban lesz-e megint tűzijáték, a londoni bárban vajon mennyien buliznak, Toulouse-ban járnak-e az utcán, no és Malbunban vajon lesz-e valami rendkívüli, vagy ugyanolyan csendes és mozdulatlan lesz a környék, mint más éjszakákon - ezeket figyelem majd. Jó lesz. És közben igyekszem nem gondolni arra, hogy ugyan mit hoz a jövő év? Nem, erre nem fogok gondolni.

A sok ifjú és bohó kolléga! Szeretnek havat lapátolni!
Egyébként zsengébb koromban én is szerettem. A tél volt a kedvenc évszakom. Amíg nagymamám élt, ilyen havas reggeleken rendszeresen hozzá is elgyalogoltam a hólapáttal a vállamon (hogy ne kelljen felébresztenem) és először nála toltam el a havat, majd visszamentem és otthon is eltakarítottam. Aztán rendbeszedtem magam és mentem dolgozni. Hozzá kell tennem, hogy ő is és mi is saroktelken laktunk, tehát bőven volt mit lapátolni. De nagyon élveztem: a tiszta levegőt, meg ahogy a nagy csendben több utcányira elhallatszott, ahogy valaki szintén kotorja a saját háza előtt, az egész hangulat annyira kellemes volt.
És nem volt semmi ijesztő a télben. Megesett, hogy hazafelé tartottam Szegedről és az utolsó két megállót már nem tudta megtenni a busz, mert a szemünk láttára potyogott le az ónos eső és fagyott meg minden pillanatok alatt. A buszvezető egy ideig próbálta megtartani a járművet, aztán leállította, kijött a fülkéjéből és széttárta a kezét, hogy elnézést, de képtelen továbbmenni. Kinyitotta az ajtókat, lemásztunk és elindultunk a tükörjégen. A teli sportszatyromat letettem a földre, időnként belerúgtam, hosszan csúszott előre, én meg mindig lódulva egyet, csúszkáltam utána, így értem végül haza és emlékszem, mennyire élveztem, micsoda jó buli volt.
Ahol ma lakom, a telek annyira keskeny, hogy röhejesen kicsi előtte a járdaszakasz, pillanatok alatt eltolom róla a havat, de már nem esik jól. Ha pedig meglátom, hogy fénylik előttem az út és rá kell lépnem, szinte halálfélelmem van. Mert ugye a lapáton súlya van a hónak, azt oldalra kell dobni, ezt meg nagyon nem szereti az ötös-hatos csigolya közti porckorongsérvem, aztán meg ha én netán elcsúszom, már nem tudom kacagva visszaegyensúlyozni magam, mert ugye az ízületeim enyhén szólva nem a régiek, szóval, úúúútálom a telet, sajnos.

És most, most ... ez nem igaz, ... de, de mégis ... elhaladt egy hókotró az úton! Hurrááá! Jól megnéztük, mert egyhamar úgyse látunk ilyet.

                           

Azért ez már valami. Nem nyamvadt szállingózós, vizes, épphogy fehérbe burkolós, hamar elolvadós fehér pamacs, hanem amolyan kavargós, lépcsőeltüntetős, félméteres torlaszépítős, rendes hófúvás, ez mán döfi! Az ajtót alig bírtam kinyomni az odarakódott tömegtől, a lépcső három foka meg nem volt sehol, fantázia kellett hozzá, hova is lépjek. A következő pillanatban meg úgy oldalbavágott a szél, hogy majdnem az ajtóval együtt buktam be a küszöbön, pedig nem is befelé tartottam, hanem ki akartam menni. Ezek után halált megvető bátorsággal kitörtem egészen a kapuig, majd pedig következett az utcai járda megtisztítása, az se volt semmi, mivel a szél folyamatosan ellenem dolgozott és amit oldalra dobtam, visszafújta. De végül én győztem.
Viszont láttam, most először, egy nőnemű lényt havat lapátolni. Mármint rajtam kívül. A második szomszédba tavaly költözött egy fiatal házaspár és az asszonyka tolta a havat szorgalmasan. Végre egy nő a környéken, aki tudja, mire való a hólapát és meg is fogja. És nem lesz semmi baja tőle, sem az aranygyűrű nem esik le az ujjáról, sem a nőiességéből nem veszít.
Most pedig várjuk, meddig esik még, de főleg, hogy mikor áll el a szél.

Most írom ide, bár holnapra érvényes, hogy december 28-dika aprószentek napja. Azoknak a kétévesnél fiatalabb betlehemi fiúgyermekeknek az emlékére honosodott meg, akiket annak idején Heródes király megöletett, amikor tudomására jutott, hogy Betlehemben születik meg a zsidók királya.
Amikor kisgyerek voltam, ezen a reggelen apám mindig megkérdezte tőlem: "Hányan vannak az aprószentek?" - és erre azt kellett felelni: "Minden sarokban egy szakajtóval." Az ő vidékükön, Bácskában még ma is megvan ez a szokás, túléli nagyapáinkat, apáinkat, sőt túlél minket is.

Itt van hát nekünk a fehér Karácsony, csak kissé elkésett. Már egyszer kiástam magunkat a hóból, estig még ki tudja, mennyi esik. Tegnapelőtt meg a meteorológusok kinyilatkoztatták, hogy januárban valószínűleg sok csapadék fog esni, aminek egy része hó lesz és ha nagy hófelszín alakul ki, majd pedig arra hideg jön, akkor kemény fagyokra számíthatunk. A sok csapadék miatt pedig a tél múltával az árvíz veszélye is megnő. Ezt mind mondták. Ők, a meteorológusok.
Na mármost, ezt mind megmondhattuk volna mi, átlagos értelmi képességű, közepesen művelt mezei polgárok, nem a szakirányú végzettségünkből merítve, hanem a saját egyszerű, többéves élettapasztalatunk okán. Mert például a január általában hideg és havas szokott lenni, jönnek a nagy havazások, előtte vagy utána a kemény mínuszok, aztán amikor a hegyekből elindul az olvadás, akkor jön az árvíz. Baj vagy nem baj, ez már csak így van.
Hogy még egyszerűbben mondjam: nem eszi meg a kutya a telet.