Nem szoktam politikáról írni, de ez, ha nem lenne ilyen tragikus, már komikus lenne. Szerencsétlen olasz nő megússza az irakiakat élve, sőt elmondása szerint jól bántak vele, aztán a sajátjai (mármint a szövetséges amerikaiak) majdnem lepuffantják egy pillanat alatt. Aki meg a testével védelmezte, azt sikerült is megölniük. Őrület! Lesz megint magyarázkodnivaló néhány hétig.

 

Még egyszer - ki tudja, hányadszor, de biztosan nem utoljára - erről a műfajról.
Szóval, a blog. Ahogy halad előre az idő, egyre több tapasztalatot gyűjtünk mindnyájan és mindenki levonja a maga tanulságait. Például azt, hogy a blogot lehetőleg titkolni kell. Mindent, azt is, hogy ír valaki ilyent. Megmondom őszintén, én kezdettől csodálom, hogy vannak, akik terjesztik ismeretségi körükben a blogjuk címét, megtárgyalják, várják, hogy X meg Z vajon mit szól ehhez vagy ahhoz a bejegyzéshez. Én így biztosan nem tudnék leírni egyetlen személyes sort sem. Vannak nyitottabb és zárkózottabb emberek, felmerül a kérdés tehát, hogy az utóbbiak - mint én is - miért írnak blogot? Nem tudom, talán mégis van bennünk exhibicionizmus, csak nem ismerjük be és itt éljük ki. Talán a "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" effektus érvényesül. Talán ki akarunk írni magunkból mindent, amit nincs alkalmunk igazán megbeszélni senkivel. Kényszer, terápia, az írás élvezete, nem tudom.
Ami engem illet, nagyon igyekszem rejtegetni magam. Még véletlenül sem írom le a település nevét, ahol lakom, a munkahelyemét meg különösen. Nem írom le a kollégám nevét, aki megkeseríti az életemet, még a kezdőbetű sem felel meg a nevének. És főleg: gondosan titkolom, hogy egyáltalán blogot írok. Néha nehéz, mert kerültem már olyan helyzetbe, amikor egy kollégámmal jött szóba a műfaj, nahát akkor alig bírtam visszafogni magam, de mivel egyébként is működik bennem egy önvédelmi rendszer (különösen manapság, amikor akármilyen apróság elég, hogy az embernek másnap már ne legyen munkahelye), meg egyébként is meggondolom, mit mondok, sikerült hallgatnom arról, hogy nekem is van blogom. Eddig mindössze két embernek árultam el a címet, de bennük maximálisan megbízom, emellett pedig titoktartást is kértem tőlük.
De nincsenek illúzióim: ha esetleg olyan valaki olvasna hónapokig, aki ismer, előbb-utóbb felismerne. És keresőszavakkal is rám lehet találni akárhonnan, akárkinek, akármilyen szándékkal, ez valós veszély.  Valamennyire véd a "nem publikus" megoldás, de akkor eléggé zárt körben marad az ember, nem tudom, ezen már gondolkodtam. Lehet, hogy ez a megoldás.
Azért szomorú, hogy semmi nem felhőtlen. Félünk itt, ott, mindenütt. Nem is ok nélkül.

Nem volt időm végignézni a Paradicsom c. francia filmet ma délben, csak körülbelül a feléig láttam, de közben nagy felfedezést tettem: rájöttem, honnan olyan ismerős a film zenéje. Hát abból a sörreklámból, amelyikben rengeteg piros szegfűvel fizet a pasas a vendéglősnek a sörért. Ugyanaz a dallam, amiről a franciák nyilván erre a filmre asszociáltak már eddig is.
Egyébként nem rossz film, 1986-ban készült, Yves Montand és Gérard Depardieu a két főszereplő - olyan jellegzetes a hangulata, mint a francia filmeké általában.

   Hull a hó és hózik, Micimackó fázik ...

 

Egy kicsit visszatérek a NagyKönyv akcióra. Beléptem az oldalra, regisztráltam, szavazni készültem. Ekkor értek a meglepetések. Gondoltam, beírom a két regényt, fura módon a szerzők nevét is tudtam és kerestem a gombot, amivel elküldhetem a szavazatomat. De gomb nem volt. Láttam ott Könyvlisták feliratú menüpontot, rámentem, kiderült, hogy mögötte néhány nevezetes mai irodalmár és egyéb személy saját kedvenceinek listája található. Na jól van, gondoltam, ez segítség annak, aki nem tud dönteni, vagy nem ismeri a kívánt mű szerzőjét, stb., de én tudom, mire akarok szavazni, most mi legyen? Ezután beírtam segélykérően a fórumjukba, beindítottam az IE-t, feltételezvén, hogy esetleg csak a Firefox nem látja a küldő gombot, de nem sikerült megoldanom a problémát.
Aztán ma újból nekiveselkedvén csak a regénycímet írtam be és rákattantam a Keresés gombra, erre előjött a szóban forgó regény összes változata, mellettük egy Kiválasztás gomb és amikor azt megnyomtam, akkor a program beírta a szavazóba a pontos szerzőt-címet. És akkor, akkor már ott volt a Szavazatok elküldése gomb is!
Tehát ha valakinek, mondjuk, a Kire ütött ez a gyerek a kedvence, annak bakfitty. Csak abból válogathat, ami benne van a listában. A listába pedig ugyebár nem valószínű, hogy minden létező regény, amit valaha valaki olvashatott itthon, bekerült. Hogy lesz ebből Magyarország kedvenc nemtudoménhány könyve?
Pedig a gondolat jó, de nagy kár, hogy megkötötték az olvasó kezét.

Ez még tegnapelőtti élmény, csak kissé lelassultam az utóbbi napokban, most jutott eszembe: Margit körút, villamos, leány velem szemben ül, telefonál. Valami buliegyeztetés lehetett, ki jön, ki nem, személyeket tisztáztak, ki kicsoda, egyszercsak: "... az melyik? Igen? És honnan ismeri a Petrát?... Ja, tudom már, hát nem nagyon szeretjük, de mindegy...á, majd elmesélem. Nem, jöhet, csak ... tudod ki az? A Szöszi vele vesztette el a szüzességét. Persze, nem tudtad?"  Srác azonosítva, minden rendben. 

Ennek örültem tegnap este: hogy a Vágó-műsorban egy fiatalembernek az amulett fogalmáról ugyanabban a pillanatban ugyanaz jutott eszébe, mint nekem, azaz Jumurdzsák amulettje az Egri csillagok-ból! Van még remény! Talán nem merülnek feledésbe a jó könyvek.
Erről jut eszembe ez az oldal, ahol szavazni lehet kedvenc regényekre, mától működik is, úgy látom, érdemes tanulmányozni!

Két kedvencem:

Siv Widerberg: Szerelem

Sten-Malténak nagy, vörös és elálló
füle van.
Nekem tetszik
a nagy, vörös és elálló
fül.

Ingrid Sjöstrand: A felnõttek furcsák néha

A felnõttek
furcsák néha.

Azt hiszik,
elég összeterelni
két "alkalmas korú" gyereket,
és a két gyerek
automatikusan jó haver lesz.

Szeretném összeterelni
papát
találomra egy "alkalmas korú"
bácsival
és megnézni, összehaverkodnak-e
- biztosan nem akarna
engem se többé összeterelni
Ulla-Gullával pédául.
Sokkal szívesebben játszom
Lill-Pärával,
pedig Lill-Pära kis tökmag,
de ugyanazt szereti
és ugyanazt utálja, mint én
- Ulla-Gullát például.

            (Britt Halquist - Ingrid Sjöstrand - Siv Widerberg: Ami a szívedet nyomja)

 

Na ne már, hogy még mindig egyre hidegebb van! Eközben pedig a cinkék veszettül nyitnikékeznek, a macskák fajfenntartanak, több szomszéd pedig a mínusz tíz fokok és jeges szél ellenére kiteregette a nagymosást, hadd fagyjon bele a víz. Mintha minden és mindenki eltökélte volna, hogy nem vesz tudomást a zimankóról és tavaszt játszik. De attól még odafagyott a kezem reggel a kapukilincshez és majd megvett az Isten hidege a villamosmegállóban.
Erről jut eszembe, hogy reggel a Széna térnél a villamosból láttam, amint egy tűzoltóautó igyekszik nagy szirénázva befurakodni a kocsik közt a Hattyú utcába, az utcában pedig szürke füst gomolygott felfelé. Ijesztő volt. Gondoltam blogtársakra, akik valahol arrafelé laknak és most már tudom is tőlük, hogy egy autó égett ki, szerencsére ember nem sérült. De annak a szegény autósnak nagyon rosszul kezdődött ma a napja, brrr!