Sablontatarozásból kifolyóag belenéztem az egy évvel ezelőtti,
elmentett blogomba. Tanulságos volt. Nemcsak azért, mert a leírtakból
visszarémlett, mi foglalkoztatott akkoriban leginkább, hanem például
megtaláltam, mit is fogadtam meg tavaly január másodikán D-vel
kapcsolatban (azért az is tragikus, hogy az év második napján, amikor
még be sem mentünk, vasárnap volt, de én már vele kapcsolatban
fogadkoztam). Tehát ez volt a nagy elhatározás:
"... rá fogok szólni D-re,
ha olyasmit fejteget nekem, ami engem nem érdekel,
ha saját ötperces pihenője alatt felolvas nekem a NőkLapjából, miközben látja, hogy én dolgozom,
ha már negyedórája olvassa fel hangosan a mongol szótár szócikkeit (ha fél perce, akkor is!),
ha elmeséli, kitől mit tudott meg, mióta nem találkoztunk,
ha beleszól a másokkal folytatott beszélgetésembe
és ha kommentárt fűz az én telefonbeszélgetésemhez, mihelyt leteszem a kagylót."
Hogy mit tartottam be ezekből? Jelentem, semmit. Egész évben ugyanúgy
felolvasott nekem mindenből, ami őt érdekelte (mongol szótárból nem,
mert azóta nem került a kezébe, de minden másból igen), kifejtett
hosszasan mindent, hiába bújtam bele feltűnően a monitorba, továbbadott
minden, számomra érdektelen hírt, az első mondatnál beleszólt minden
beszélgetésbe, na és a telefon? - abból pedig az lett, hogy a mobilom
már nélkülem is tudta az utat a lépcsőfordulóba, ahol saját
beszélgetéseimet bonyolítottam egész évben. Ez lett a nagy
elhatározásokból.
Mondjuk, az igaz, hogy egy forró nyári napon, amikor egyébként is majd
szétrobbantam a feszültségtől, mert aznap mindenki hülyének nézett és
ezért ütköztem, akivel csak lehetett, szóval azon a napon tényleg
majdnem ráborítottam az asztalt - de hogy érzékeltessem, mennyire csak
magamnak ártottam ezzel is, elmondom, hogy ő mindezt észre sem vette.
Mint ahogy egész évben nem vett észre semmit, egyáltalán fogalma sem
volt, mennyire nem bírom elviselni. Végül már én éreztem rosszul magam
attól, hogy életemben nem először valaki jobban kedvel engem, mint én
őt. Több ilyen esetem is volt már, nem ennyire szélsőségesek, de a
lényeg mindig az volt, hogy időnként akadt valaki a környezetemben, aki
velem feltűnően szimpatizált és ezt folyamatosan ki is mutatta, míg
nekem teljesen közömbös, vagy épp ellenszenves volt az illető.
Kellemetlen tud ám lenni az ilyesmi, mert az ember nem akar képmutató
lenni és szimpátiát hazudni, de megbántani sem akarja a másikat.
D. határozottan kedvelt engem, elszomorította, hogy elmegyek, és mivel
úgy adódott, hogy nem tudtunk elköszönni egymástól (én aznap váratlanul
itthonmaradtam, amikor ő utoljára bent volt az ünnepek előtt), az
asztalomon hagyott egy kis búcsúajándékot egy nagyon kedves, elköszönő
kártyával. Miközben el voltam képedve, kínosan is érintett, szinte
lelkifurdalásom volt.
Azóta levelezünk, legalábbis hetenként váltunk emailt, beszámol
mindenről, képeket küld a gyerekeit érintő eseményekről, leírja, mit
főzött-sütott az ünnepekre, mi történt a családban. És ez így
tulajdonképpen nagyon rendben is van. Mert most, hogy nem kell
elviselnem az én fogalmaim szerinti modortalanságait, most már még
érdekel is, mi van vele, szívesen olvasom és szívesen
válaszolgatok. Így remekül ki lehet bírni. Azért arra majd kíváncsi
leszek, hogy fog kijönni az utódommal. Vannak sejtéseim (ismerve az
utódomat), de majd meglátjuk.
Ennyit a fogadalmakról és ennyit D-ről.
exbikfic
A bejegyzés trackback címe:
https://exbikfic.blog.hu/api/trackback/id/tr6212944241
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.