Sablontatarozásból kifolyóag belenéztem az egy évvel ezelőtti, elmentett blogomba. Tanulságos volt. Nemcsak azért, mert a leírtakból visszarémlett, mi foglalkoztatott akkoriban leginkább, hanem például megtaláltam, mit is fogadtam meg tavaly január másodikán D-vel kapcsolatban (azért az is tragikus, hogy az év második napján, amikor még be sem mentünk, vasárnap volt, de én már vele kapcsolatban fogadkoztam). Tehát ez volt a nagy elhatározás:

"... rá fogok szólni D-re,
ha olyasmit fejteget nekem, ami engem nem érdekel,
ha saját ötperces pihenője alatt felolvas nekem a NőkLapjából, miközben látja, hogy én dolgozom,
ha már negyedórája olvassa fel hangosan a mongol szótár szócikkeit (ha fél perce, akkor is!),
ha elmeséli, kitől mit tudott meg, mióta nem találkoztunk,
ha beleszól a másokkal folytatott beszélgetésembe
és ha kommentárt fűz az én telefonbeszélgetésemhez, mihelyt leteszem a kagylót."
 
Hogy mit tartottam be ezekből? Jelentem, semmit. Egész évben ugyanúgy felolvasott nekem mindenből, ami őt érdekelte (mongol szótárból nem, mert azóta nem került a kezébe, de minden másból igen), kifejtett hosszasan mindent, hiába bújtam bele feltűnően a monitorba, továbbadott minden, számomra érdektelen hírt, az első mondatnál beleszólt minden beszélgetésbe, na és a telefon? - abból pedig az lett, hogy a mobilom már nélkülem is tudta az utat a lépcsőfordulóba, ahol saját beszélgetéseimet bonyolítottam egész évben. Ez lett a nagy elhatározásokból.
Mondjuk, az igaz, hogy egy forró nyári napon, amikor egyébként is majd szétrobbantam a feszültségtől, mert aznap mindenki hülyének nézett és ezért ütköztem, akivel csak lehetett, szóval azon a napon tényleg majdnem ráborítottam az asztalt - de hogy érzékeltessem, mennyire csak magamnak ártottam ezzel is, elmondom, hogy ő mindezt észre sem vette.
Mint ahogy egész évben nem vett észre semmit, egyáltalán fogalma sem volt, mennyire nem bírom elviselni. Végül már én éreztem rosszul magam attól, hogy életemben nem először valaki jobban kedvel engem, mint én őt. Több ilyen esetem is volt már, nem ennyire szélsőségesek, de a lényeg mindig az volt, hogy időnként akadt valaki a környezetemben, aki velem feltűnően szimpatizált és ezt folyamatosan ki is mutatta, míg nekem teljesen közömbös, vagy épp ellenszenves volt az illető. Kellemetlen tud ám lenni az ilyesmi, mert az ember nem akar képmutató lenni és szimpátiát hazudni, de megbántani sem akarja a másikat.
D. határozottan kedvelt engem, elszomorította, hogy elmegyek, és mivel úgy adódott, hogy nem tudtunk elköszönni egymástól (én aznap váratlanul itthonmaradtam, amikor ő utoljára bent volt az ünnepek előtt), az asztalomon hagyott egy kis búcsúajándékot egy nagyon kedves, elköszönő kártyával. Miközben el voltam képedve, kínosan is érintett, szinte lelkifurdalásom volt.
Azóta levelezünk, legalábbis hetenként váltunk emailt, beszámol mindenről, képeket küld a gyerekeit érintő eseményekről, leírja, mit főzött-sütott az ünnepekre, mi történt a családban. És ez így tulajdonképpen nagyon rendben is van. Mert most, hogy nem kell elviselnem az én fogalmaim szerinti modortalanságait, most már még érdekel is, mi van vele,  szívesen olvasom és szívesen válaszolgatok. Így remekül ki lehet bírni. Azért arra majd kíváncsi leszek, hogy fog kijönni az utódommal. Vannak sejtéseim (ismerve az utódomat), de majd meglátjuk.
Ennyit a fogadalmakról és ennyit D-ről.