Fülest olvastam, többek közt arról, hogy a városba látogató magyarokkal milyen fura a találkozás. Én meg visszaemlékeztem arra, amikor egy hét kintlét után Leningrádban (akkor még az volt) percekig álltam két vadidegen srác mellé odagyökerezve a Nyevszkijen egy hanglemezbolt kirakata előtt, mintha engem is baromira érdekelnének a lemezek az üveg mögött, pedig csak azért maradtam, mert meghallottam, hogy magyarul beszélnek és akkor már annyira hiányzott a magyar, hogy bár eszemben sem volt velük beszédbe elegyedni, de annyi is elég volt, hogy magyar beszédet halljak végre. Aztán az is eszembe jutott, amikor Reggio Calabriaban, ahol egyébként is úgy éreztem magam, mintha a világ végéről lógatnám a lábam a semmibe (attól a tudattól, hogy az olasz csizma orrán vagyok), szóval a reggio-i strandhoz tartozó szabadtéri színpadon egy este mindenféle európai népi együttesek léptek fel, amolyan folklórműsort adtak, melyre természetesen levonultunk mi, három magyar lányok, akik együtt laktunk. Kegyetlen meleg volt egész augusztusban, 40-43 fok, csak este lehetett kibírni, de akkor sem ment lejjebb a hő 28-30 foknál, a szabadtéri színpad padlója, székei is frissen lelocsolva vízzel, aztán elhelyezkedtünk, valamikor 11-kor el is kezdték a műsort, és mindenféle szicíliai, spanyol, meg egyéb együttesek műsorszámai után egyszercsak betáncolt a színpadra egy magyar együttes. Amíg táncoltak, bírtunk magunkkal, de ahány szám után kitört a taps, mi mindig bekiabáltunk valamit magyarul, "éljen", "szép volt", "bravó, magyarok", ilyeneket, pedig nem beszéltük meg előre, de muszáj volt, valószínűleg főleg azért, hogy a színpadon hajlongó fiatalok hallják, itt vagyunk, ugyanonnan jöttünk, látjuk-halljuk őket és örülünk nekik.
Az utóbbi években, tán mert már semmi esélyem rá, időnként nagyon szeretnék másutt élni, persze nem akárhol, de lenne néhány ötletem. Szeretnék, de valószínűleg nem bírnám sokáig.