Miért is épp ezek a zenék? Pat Boone az ötvenes évek vége felé volt a kedvencem (most csak a SpeedyGonzalest találtam meg, de a Kenguru-dal volt akkoriban az igazi favorit tőle). Aztán Ricky Nelson a Hello Mary Lou-val, Istenem, hogy szerettük hallgatni! Chubby Checker pedig a twiszt megjelenésével lett ismert nálunk igazán, akkoriban a Kamón letsz tviszt egén igazi kultuszmondatnak számított, nemigen tudtuk azt sem, hogyan kell leírni, de azért üvöltöttük vele, miközben igyekeztünk úgy rázni a fenekünket és emelgetni a lábunkat, ahogy a tviszthez kellett - igazából azt sem tudom, honnan tudtuk mindezt, hiszen a tévében biztosan nem mutattak ilyesmit.
A Shadows együttesre már a gimiben figyeltem fel, pontosabban a Radio Luxembourg adásaiban, meg az egyik osztálytársunktól, L. Lacitól jutottunk zenei infókhoz. Lacinak gitárja is volt, amit gyakran behozott az osztályba, ilyenkor aztán a leghátsó sorba tömörültünk mi, zenebolondok és Laci pengetett, amit csak akartunk. Én voltam a kottázó, mert rajta kívül csak én értettem az ilyesmihez. Vettem egy üres kottafüzetet és abba körmöltem le azt a néhány Shadows-számot, amit Laci lejátszott a gitárján, miután heves vitákban tisztáztuk, milyen dúr, milyen moll, hány bé van elöl, vagy hány kereszt, milyen ütemben van a dal szerinte és milyenben szerintem - de végül mindig megegyeztünk és lehetett skribálni.
A Beatles már későbbi élmény. Bár tudtunk róluk már a gimis éveink alatt is (persze megint csak a Radio Luxembourgból, no meg a Szabad Európából Cseke Lászlótól), de én közelebbről az egyetemi kollégiumban ismertem meg a számaikat, mivel egy-két évig a mi szobánk "őrizte" a folyosó lemezjátszóját, ami azt jelentette, hogy a masina a mi tanulónkban tanyázott számos lemezzel körülvéve és gyakorlatilag állandóan működésben volt. Angol szakosokkal laktam együtt, akik innen-onnan már birtokoltak Beatles-albumokat, ezért aztán ott, az éjszakai nagy tanulások alatt mászott a fülembe a Lucy in the sky with diamonds és a többi.
A Hotel Californiának már semmi köze az ifjúságomhoz. Pár évvel ezelőtt még létezett egy Calypso Rádió nevű műsor - inkább műsor volt és nem adó, mivel valójában a Magyar Rádióhoz tartozott, csak külön frekvencián működött. Volt ott néhány műsorvezető, aki bevezette azt a szokást, hogy mindegyikük a saját legkedvesebb számával kezdte és fejezte be a maga félnapos adásidejét, például Kőszegi Gábornak a Local hero volt a kedvence, Molnár Dánielnek pedig (aki azóta már végleg eltávozott) a Hotel California. Akkoriban szerettem meg ezt a számot, pedig azóta már olvastam mindenfélét róla: hogy tulajdonképpen sátánista dal, a Hotel California bizonyos amerikai államokban a sátán templomának fedőneve, és hasonlókat, aztán persze ugyanezek cáfolatát is, de azért szerintem jó szám ez. A szövegéből meg ember legyen a talpán, aki kihámozza, mit is akartak vele mondani, én inkább a túlvilágra asszociálok, ha már mindenképpen érteni akarom. De inkább nem akarom érteni, csak szeretem hallgatni.
Aztán van itt egy szám, amire nem tudom, emlékszik-e valaki: a Rock 'n roll kids, amit két ír fickó énekel. Ők nyerték ezzel a számmal '94-ben az Eurovíziós dalfesztivált Dublinban.
A többi zene meg csak úgy tetszik. Magyarázat nélkül.