Azt tanácsolják az okosok, hogy naponta kell legalább egy órányi lazítás mindenkinek, amikor azzal foglalkozik, amit szeret, amitől kikapcsolódik és regenerálódik. Igen, ez biztosan így van, mert nem lehet(ne) folyamatosan görcsben élni. Érzem, ahogy a hátam egy merő feszülés, észreveszem, hogy a vállamat időnként  tudatosan le kell engednem, mert már mintha nem az lenne a természetes állapota. És mindez már nyomot is hagy kívül is, belül is. Miféle világ és miféle élet ez, amiben leledzünk? Időnként eljátszom a gondolattal, hogy tulajdonképpen melyik korban élnék a legszívesebben? Nekem a 19. század második fele nagyon megfelelne. Akkor még annyi mindenre volt idejük az embereknek, egy korabeli tanárember például, ha volt igénye és tehetsége, tudóskodott, kutatott, írt, miközben tanított és nyilván törődött a családjával is. Ha az akkori tudósok életét nézi az ember, elámul, hogy mennyit alkottak, könyveket, tanulmányokat, mikor fért bele mindez az életükbe? Pedig belefért, és nem is kellett esténként relaxálniuk meg jógázniuk, hogy erőnek erejével ellazítsák magukat.
Na, ilyenek jutnak eszembe, mikor reggelenként látom azt a sok bezárt arcú embert (beleértve magamat is), amint sorban áll, tolakszik, rohan, az egyik füléhez telefont szorít, a másik kezével a táskájában kotorászik, miközben rémülten pislog körbe-körbe, hogy miről marad le már megint? Tényleg, miről maradunk le, tessék mondani?

(Ilyen volt a mai Kálvin tér a XIX. században. Az épületek közül már csak a Múzeum a régi.)