Már megint nem azt mondtam, amit vártak tőlem. Egy kedves ismerős felháborodva mesél-mesél valamiről, hogy mit látott, ott neki mit mondtak, ő arra mit mondott, majd rámnéz és megkérdi: "Hát nincs igazam?" Nem mintha abba akarta volna hagyni a sztorit, ez csak egy közbeszúrt félmondat volt, amire maximum egy beleegyező bólintást vagy helyeslést várt. Én azonban egy picit felhúztam a szemöldököm és nem nyitottam azonnal válaszra a számat - ez meglepte, olyannyira, hogy bennakadt a szava, hitetlenkedve pillantott rám és magyarázatot várt. Egy mondattal kifejtettem, hogy miért nem gondolom egészen úgy, ahogy ő, tisztáztuk, elsimult a történet is, ment tovább az élet. És ha bólintok? Kétségtelen, egyszerűbben folydogált volna tovább a mese a maga medrében, mindenki meg lett volna magával elégedve: ő, mert megint kiderült, hogy mennyire, de mennyire tisztán látja az objektív igazságot, én pedig, mert felebarátomat meghagytam az ő tökéletessége tudatában. Csak éppen az igazsághoz nem lett volna semmi köze a párbeszédünknek. Baj, hogy nem bólintottam? Baj hát, te makacs, konok Bikfic, te tökfej, hát még mindig nem érted, hogy simulni kell, bele a tömegbe és úgy szocializálódni szépen, rendesen, mint a többiek? Aztán ha majd egy ütemre bólingat a fejed a többi sorstárssal, akkor elmondhatod, hogy belesimultál a társadalomba! Bele, abba bele...