Az összes vasutas ősöm forog a sírjában, ha látja, mi lett abból a tekintélyes, megbízható cégből, amit MÁV-nak hívnak. Az ő idejükben a vasútnál dolgozni megtiszteltetésszámba ment és mindenki elismeréssel nyugtázta, ha valakiről kiderült, hogy vasutas. Nagymamám csak forgalmi szolgálattevőnek nevezte a forgalmistát, nagyapám pedig a családjával se töltött annyi időt, mint a forgalmi irodában, nehogy valami hiba csússzon valahol a gépezetbe a dunavarsányi állomáson. Fegyelmet tanult, aki ott dolgozott, mert felfogta, hogy sem a masinisztának, sem a krampácsolónak, sem a bakternak nem lehet figyelmetlenkednie, az akár végzetes következményekkel is járhat. Ma meg nem elég, hogy szinte soha nem ér be a vonatom pontosan a Délibe, hogy hazafelé a fél ötös vonat következetesen négy (igen, négy!) kocsiból áll, mint egy erdei kisvasút, hogy most is a negyven évvel ezelőtti vagonokban utazunk annak megfelelő "komforttal", de ráadásul újabban a kalauzok lefoglalnak maguknak ülőhelyet - azon a vonaton, amelyiken ma például Kelenföldig a peronon álltam a tizenháromezer forintos bérletemért - és egyáltalán úgy viselkednek, mintha szivességet tennének a napi munkájukkal. Nekem. Hogy ránéz a bérletemre.  Nagypapa, Nagymama, Dédpapa, látjátok ezt?