Délelőtt egy orvosi rendelő váróhelyiségében voltam kénytelen tölteni az időmet, ezzel nem is lett volna semmi baj, nem várt rám semmi kellemetlenség, nem kellett szoronganom semmitől, nem is siettem sehová, szóval nyugodtan bambulhattam volna magam elé, míg sorra kerülök. Igen ám, ha velem szemben a falra erősített konzolon nem működött volna egy tévékészülék. De működött, így aztán előbb a Stahl konyhája jelent meg előttem (üldöz engem az a nő...), majd pedig az éppen aktuális dél-amerikai sorozatban végig kellett néznem, de főleg hallgatnom egy leány megerőszakolását, majd idegösszeomlását, anyja (gondolom, az volt) kétségbeesését és mélységes fájdalmát, mindezeket agresszív hanghatásokkal, erőszakosan beletolakodva az életembe, mindannyiunk életébe, akik ott ültünk. A többieken sem láttam, hogy annyira igényeltek volna bármilyen műsort, engem pedig egyenesen dühített. Korábban is jártam már így, az még durvább volt és egy másik, akkor frissen felavatott szuper-szakrendelőben történt: egy Peter Falk főszereplésével készült filmet ismételtek, amely arról szólt, hogyan éli utolsó heteit-hónapjait egy rákbeteg (!) szerelmespár. És kénytelenek voltunk hallgatni, akár akartuk, akár nem. Egy orvosi rendelőben miért megy válogatás nélkül minden, egyáltalán, minek kapcsolnak be tévét? Hogy nehogy csend legyen?
Egyre inkább vágyom egy lakatlan szigetre, na jó, ne legyen azért egészen lakatlan, csak csend legyen rajta, azzal beszélhessek, akivel én akarok, akkor, amikor akarom és akkor legyen műsor, ha igénylem. Nem fogom gyakran igényelni, az biztos.