Ma nyűgös vagyok, mindenkit nehezebben viselek, mint máskor. Ráadásul a pedagógiai módszereim is hatástalanok, hiába próbálom például D-t a viselkedésemmel rávezetni, mennyire bunkó, nem veszi a lapot. Talán mégis meg kellene mondani neki egyenesen, de akkor abból konfliktus lesz, ami nagyon nem hiányzik nekem. Ráadásul még én leszek a hülye, a faksznis, pedig csak nem bírom elviselni, ha valaki belepofázik, amkor egy másik emberrel beszélgetek. Ez a másik ember, nevezzük E-nek, bejött a szobába (amelyben D-vel ketten ülünk) hozzám, hangsúlyozom: hozzám, hogy valamit elmeséljen. Nem telik el tíz másodperc és D máris bekapcsolódik. És ez így megy minden egyes alkalommal, bárkivel beszélgetek, mintha legalábbis egy szobában a jelenlévőknek csak teljes létszámban, együtt lehetne társalogni. Ha hozzá jön be valaki, én tudatosan arra se fordulok, belemerülök a saját munkámba és csak akkor válaszolok, ha esetleg kifejezetten hozzám is szólnak. Sőt, ha később utal nekem valamire az ő beszélgetésükből, úgy reagálok, hogy érezze: én nem figyeltem és nem tudom, miről beszéltek. Ez lenne a nevelő célzat, dehát teljesen hatástalan, mondhatnám úgy is, D a pedagógiám csődje. Mégis ki kellene egyszer osztanom, brrr, csak ne irtóznék annyira az ilyen jelenetektől.