Reggelenként általában ugyanazok az emberek jönnek velem szemben, egyesek sietve, mások kényelmesen baktatva, és van egy külön kategória, a kutyát sétáltatók. A gazdi is, a kutya is rója a megszokott utat, soha semmi rendkívüli, teljes közöny és fásultság az emberen és az állaton is. Az ilyen városi kutyák már nem is viselkednek egészen kutyához méltóan, közömbösek a járókelők iránt, legfeljebb akkor élénkülnek meg, ha egy másik négylábú tűnik fel a láthatáron. Elfajzanak szegények, a ragadozó ősöknek pedig még a szelleme sem érinti meg őket. Nem is csoda, elgondoltam, milyen lenne, ha nekem kellene így élnem: bezárva ugyanabba a három-négy helyiségbe, időnként elindulnának velem le az utcára, ott kizárólag ugyanazon az ezerszer végigjárt úton mehetnék, senki nem szólna hozzám, mellettem járkálnának a többi, emberfélék családjába tartozó rokon élőlények, aztán visszaérnénk a kiindulási helyünkre, be a lakásba és ez így menne évekig minden nap. Én is elveszíteném minden vonásomat, ami másoktól megkülönböztet. Szegény városi blökik!