Olvasom, hogy az USA-ból milyen sokan szándékoznak most nagy hirtelen áttelepülni Kanadába kifejezetten azért, merthogy náluk Bush győzőtt és ezzel az eredménnyel igen-igen elégedetlenek. Azért ez az én európai - sőt kelet-európai - agyamnak nagyon érdekes. Egyrészt irigylésre méltó: nekik mindnyájuknak nyilván van reális esélyük  a más országban való újrakezdésre. Biztosak benne, hogy lesz hol lakniuk, lesz munkájuk, a gyerek beilleszkedik majd az új iskolába,  talál új barátokat, és az egész család biztonsággal be tud rendezkedni egy új életre. Másrészt elég sajnálatra méltó is: nem jött be egy remélt politikai változás, nosza rajta, pattanjunk meg! Ez a megoldás? Mit csináltak volna ezek az emberek az utóbbi tizenöt évben, ha történetesen nem ott élnek, hanem itt nálunk? Négyévenként költözködtek volna ide-oda? Nem is beszélve az elmúlt hatvan évről, ami alatt kaptunk ám hideget-meleget és valakinek, valakiknek közülünk mindig rossz volt. Ha ezt mi, magyarok kivándorlással akartuk volna megoldani, régen pusztaság lenne már itt és csak a szél nyargalászna keresztül-kasul a Kárpát-medence széltében-hosszában. Mi meg a világ különböző pontjain tengetnénk életünket az éppen megfelelőnek hitt politikai rendszerben, csak éppen magyarok nem lennénk már egyáltalán. Szegény, szegény Amerika ...

Nem aktuális, nincs születésnapja és a halála évfordulója is elmúlt már, de ma valamiről eszembe jutott mindenkori legkedvesebb színészem, Gregory Peck. Nem tudom, ismerik-e  manapság, de nekem ő volt gyermekkori rajongásom tárgya, abban a korban, amikor még nem feltétlenül erotikus háttérrel rajong egy lány egy férfiember iránt, sokkal inkább az esztétikum,  meg az emberi kisugárzás vonzza. Először a Római vakáció főszereplőjeként láttam, majd kicsit később az Őfelsége kapitánya című kosztümös - mondhatni vitorláshajós-kalandos - filmben, amit még legalább háromszor megnéztem, már kívülről tudtam az egész forgatókönyvet, de nem tudtam betelni vele. Mit nem adtam volna akkoriban ilyen képekért, mint amilyeneket most, ha akarnék, százával szedhetnék le a netről! Egyetlen képet sikerült kivágnom a Film Szinház Muzsikából, amit aztán évekig őrizgettem celofánnal beborítva. Később még sok film főszereplőjeként láttam, és bár lettek újabb kedvenceim is, senki sem tudta lekörözni őt. Aztán megöregedett, de még a kilencvenes években is játszott, pedig akkor már közel volt a nyolcvanhoz, 1916-ban született. Kétszer nősült, a második feleségével 48 évig élt, öt gyerekük volt. Soha nem voltak magánéleti botrányai, ahányszor interjút adott, mindig kiegyensúlyozott, kedves, kellemes modorban társalgott és még fehér hajú öregemberként is ott volt az arcán az a jellegzetes, kicsit szégyenlős, utánozhatatlan kisfiús mosoly. Tavaly nyáron halt meg 87 éves korában.

De rajongtam én akkoriban színésznőért is, mégpedig Audrey Hepburnért, emlékszem, még a hajamat is úgy fésültem hetedikes koromban, olyan frufrusra, ahogy ő hordta civilben.  Gregory Peck partnere volt a Római vakációban, azután pedig a Háború és béke amerikai változatában láttam, ahol Natasát játszotta, fiatal volt és gyönyörű. 

Érdekes dolog ez a blog. Mindig azt hittem, engem nem érdekelnek az emberek annyira, aztán most kiderül, hogy dehogynem! Booooorzasztóóóóan sok időt töltök el blogok olvasgatásával, annyit, hogy az már egyenesen felháborító. Persze legtöbbször csak később jut eszembe, hogy el is lehetett volna menteni, aztán később offline elolvasni. De akkor nem tudom megnézni az esetleg előforduló linkeket, szóval, maradok online, ketyeg a modem, én meg belemerülök a mások gondolataiba. És a mások gondolatai időnként nagyon hasonlítanak az enyéimre, van úgy, hogy egyes blogtársak mintha csak helyettem írnák ezt vagy azt, pontosan, mintha a saját gondolataimat látnám. Aztán például azt se tudtam erről a műfajról, hogy ennyire sok a visszajelzés. Gondoltam, végre leírom az érzéseimet, véleményemet erről-arról - "nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" alapon - de hogy mindjárt olvassák is, sőt reagálnak is, az meglepett. Egyszerre csak emberek közt találtam magam, akik dicsérnek, figyelmeztetnek, kacsintanak, beszólnak - ez jó, nagyon jó!
Most már csak arra lennék kíváncsi, vajon ki lehet az, aki Kínából háromszor is az oldalamra tévedt??? (Ha tud magyarul és olvassa ezt, nagyon kérem, írjon!)

Éjszakai nyelvőrködős-hőbörgős:

Ice tea - hogyan kell kérni a boltban? Ájsztí vagy ájsztea? Egyik szörnyűbb a másiknál, ráadásul az egyik szabályos angol, a másik meg öszvér angol-magyar.
Más: van egy könyvkiadó, úgy hívják, Krónika Nova, ez aztán igazán öszvér tákolmány, elöl magyar, hátul latin. Legalább egy könyvekre szakosodott vállalkozás, amelyiknek az írott szó értékét kellene hirdetnie, választana magának normális, tisztán értelmezhető nevet.
Tovább: a szegedi Mozaik Kiadónak van egy tankönyvcsaládja, nagyon tartalmas, szép kivitelezésű földrajzkönyvek: A Föld,amelyen élünk, ez a címük. Csak épp egyiken sincs vessző a Föld után. Ha már gyerekeknek írnak, és minden egyes könyv sok-sok ember kezén megy át, hogyhogy nem volt köztük legalább egy, aki azt mondta volna: kedves kollégák, ez helytelen, javítsuk ki. Évek óta sok kiadást megért könyvek ezek, kivétel nélkül rossz címlappal. 
Van az Alkotás utcában egy ház homlokzatán egy felirat: Déli Point. Erről nincs is mit mondani.
Az se tesz jót a nyelvnek, ahogy az interneten kezeljük. Nem elég, hogy az írásjeleket, főleg a vesszőt kezdjük elfelejteni, de sokan sportot űznek abból, hogy kizárólag szellemeskedő formában írnak le bizonyos szavakat: műxik, asszem  és sok hasonló. Sok esetben nem tudom, viccel-e az illető, amikor például a muszáj-t ly-nal írja (és sajnos következetesen, többször is, tehát nem hiszem, hogy viccel). Nagyon-nagyon romlik a nyelvünk és félő, hogy ebből  visszafordíthatatlan értékvesztés lesz.
Szerintem.

A Füles újságban találtam a Bikára vonatkozó előrejelzést erre a hétre:

Mostanában frissebb, mint általában, szinte naponta felébred az óracsörgés előtt. Munkahelyén olajozottan működik minden, feladataival gyorsabban halad, mint máskor, nem is érti, másoknak miért nincs olyan jó kedvük, mint Önnek.

Na persze. Akarod tudni, ezzel szemben mi van? Az óra reggelenként kb. öt percig csipog egyre kétségbeesettebben, mire egyáltalán eljut a tudatomig, hol is vagyok, merre is nyúljak, hogy leüssem az átkozottat. A munkahelyemen sehol semmi olaj, csikorog az egész úgy, ahogy van. A feladataim közül néhánnyal valóban gyorsan haladok, de ez korántsem általános. Jó kedvem csak azért látszik annak, mert valami velemszületett regenerálódó képességnek köszönhetően nem vagyok hajlandó elveszíteni a humorérzékemet, mert akkor már tényleg itt a vég.
Namármost: vagy nem akkor születtem, amikor gondolom, vagy ... Puszi a csillagjósoknak!

Reggel a villamoson egyszer csak feláll egy pasas, a zsebébe nyúl és mit vesz ki, na mit? Igen,  jó a válasz: egy piros karszalagot. Azonnal volt kapása, már darálta is a szöveget az Akácfa utca akárhány számról, meg hogy nyolc napon belül, meg így, meg úgy.  Ugyanabban a pillanatban pár méterrel odébb is felállt egy másik muki és ő is elkezdett tarolni az utasok között. Csak azt tudnám, előzőleg miért ülnek le, miért nem egyenruhában szállnak fel és vállalják, hogy ők, Gipsz Jakab egy és Gipsz Jakab kettő magyar állampolgárok bkv-ellenőrök. Ha már életerős férfi létükre csak ezt a munkát találták maguknak, és nem fordul fel a gyomruk saját maguktól, akkor legalább ne álcázzák magukat ilyen alattomos módon. Meggyőződésem szerint a legtöbben közülük a rejtett agressziójukat és még rejtettebb szadizmusukat élik ki ebben a "munkában" - a múltkor a 61-es villamoson egy nő (!) előbb letakarta a tenyerével a jegykezelő készülék nyílását, csak azután kérte a jegyeket, tenyérbemászó volt. Az is jó,  amikor délutánonként a Széna térnél szállnak fel arra az egyetlen rövidke megállóra, ami a végállomásig hátravan, hátha sikerül még az utolsó pillanatban elfogniuk valakit. Egyáltalán: ha olyankor egy bliccelő utas az "intézkedés" közben leszáll és otthagyja anélkül, hogy megadná az adatait, mit tehet az ellenőr? Remélem, semmit, mert fizikai erővel talán csak nem tarthatja vissza. Hozzáteszem, hogy nekem évtizedek óta mindig bérletem van, nem vagyok érintett az ügyben, de alapból undorodom az ellenőrzéstől mint műfajtól, azt hiszem, az embernek annyi választási lehetősége mindig van, hogy ne mások fegyelmezésével keresse a kenyerét - persze, ha arra született, hát akkor nincs mese, akkor bkv-ellenőr lesz, akárki meglássa!

Ma reggel vesztemre nagyon jó helyet kaptam a vonaton. Egy négyes fakkban ültem le egyedül, ám hamarosan három nő közelített és örömmel konstatálták, hogy mindhárom hely üres. Ez kellett nekik, ettől kezdve ha akartam, ha nem, csupa-csupa hasznos információra tettem szert. Megtudtam, hogy egyikük fasírtot, a másik sárgarépasalátát, a harmadik tejbegrízt hozott magával ebédre. Részletesen kitanulhattam a lasagne készítésének fortélyait, megtudtam, hogy melyikük veszi a boltban és melyikük gyúrja otthon a tésztát. A legfiatalabb elemezte, hogy milyen ételből mennyit fogyaszt el egy evésre a fia és mennyi marad neki. Értesültem arról, hogy a településükön ki milyen pedáns vagy slampos, hogy Rózsi, aki most az utcájukban bérel egy lakást, az előszobájában tartja dobozokban a holmiját és egyébként is kinyúlt mackónadrágban nyitott ajtót, pedig az anyja milyen rendes asszony ám! Azt is végighallgattam, hogy náluk a villanyszámlás erőnek erejével be akarja szedni a díjat, csekken nem küldhetik be, és aki nem akar fizetni, azt végrehajtóval fenyegeti, a valóságosnál jóval korábbi határidőt hazudik nekik, miközben mindenki látja, hogy s mint vásárol be a családjával a Corában, tehát napokig használja az ő pénzüket. Az egyik hölgy kifejtette, hogy valaki hívta havi egy-két alkalommal takarítani, de ő nemet mondott, mert megvannak neki a jó helyei, ahol őt megbecsülik, egyébként is abban a házban nem lenne elég havonta egyszer-kétszer takarítani, mert akkora, mint egy kaszárnya. Na, ugye, milyen fárasztó? Pedig elolvasni nem lett volna kötelező, ezzel szemben nekem muszáj volt végighallgatnom. Hogy ki nem hűlt a gyomruk a folyamatos hápogástól! Esküszöm, amikor a Déliben kászálódtam lefelé a vonatról, csak úgy zengett a fülemben az a nagy csend, ami ez után a negyven perc után rámszakadt. Miért ver engem a sors minden reggel, este, miért? Mert megérdemlem ...

Ezt annna kedvéért teszem ide, úgy érzem, illik a legutóbbi bejegyzéséhez, meg ezeknek a napoknak a hangulatához is:

Kell ott fenn egy ország

(Chris Rea – Magyar szöveg: Sztevanovity Dusán)

Kendőbe zárta ősz haját
Ahogy a régi nagymamák
S ha látta, apánk nem figyel
Esténként súgva kezdte el

Tedd össze így a két kezed
Így teszi minden jó gyerek
S szomorú szemmel végigmért
S nevettünk – Isten tudja, miért

Nézz csak fel, az ég magas
Bár azt mondják, hogy nem igaz
Ott jártak ők, a repülők
És nem látták sehol

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el

Felnőtt az ember, s mindent lát
Szobánkban ott a nagyvilág
Melyből egy gyermek mit sem
Egy kőre hajtja kis fejét

Az arca szép, nem álmodó
Nem kelti fel már ágyúszó
Csak egy hang szól, halk és fáradt
Mint egy régi altató

Nézz csak fel, az ég magas
Csak hadd mondják, hogy nem igaz
Mit tudnak ők, a repülők
A szívük jég, csak jég

Kell ott fenn egy ország
Mely talán ránk is vár
Kell ott fenn egy ország
Amit senki nem talál
Kell ott fenn egy ország
Mely bárkit átölel
Kell ott fenn egy ország
Amit sosem rontunk el

Családunkban ők az örökre szépek... 

Már november van. Ami engem illet, semmi közöm ehhez a Halloween-őrülethez. A Mindenszentek ünnepéhez, meg a halottak napjához igen, azokhoz van közöm. Például bármelyik pillanatban nagyon jót tudok sírni ezen a két dalon:

Örökre szépek    Valahol, a fényeken túl  ami szép volt, s elmúlt, újra vár.  Valahol, az árnyakon túl  újra befogad egy távoli táj.  ahol ő, aki elment már, kézenfog majd újra  odaérsz, hol eleven a múlt  mikor elindulsz a végtelen útra    És az elveszett játékok életre kelnek  és körbe kigyúlnak a fények  ó, régen várnak ránk, az örökre szépek  nincs még rá szó,  milyen az a múlt bolygó.    Valahol, az alkonyon túl,  hova annyi fénylő csillag hullt  valahol az álmon is túl  már a harag is a múltba simult.  És távol a vonzástól még nyílik másik távlat  az a hely, mit nem hagy el a fény,  soha nem üzen a földi világnak.  S az elégett mécsesek újra kigyúlnak  és összesimulnak az évek  ó, ott ébrednek ők, az örökre szépek  új ország vár, vissza sosem enged már.    Ott van a múltunk egy távoli tájon,  s az elveszett éveket el lehet érni újra.  nem süllyed el semmi, ha nem felejtjük el  hogy élnek az emlékek még valahol.    Hol az elégett mécsesek újra kigyúlnak  és megállnak végre az évek    Túl a fényeken, túl az árnyakon    Ó, régen várnak ránk az örökre szépek  Új bolygó vár, egy földöntúli világ  másik, békés táj (A Padlás c. musicalből)

Tábortûz  Isten hozott, hisz csak a jók jöhetnek el  Ülj hát közel, a szeretet éltet, átölel  S ki a csillagok közt él, mind aki rég odaköltözött  Most visszatér s leül a tûz mögött   Sok szív mélyén  Ott ég ez a tûz egy kör közepén  Egy dal, s te újra mellém ülsz  És lobog a tábortûz, a szél belekarolt  Egy dal, és újra köztünk élsz  Ma újból te zenélsz, úgy van, ahogyan rég volt  Egy dal, s te újra mellém ülsz  És lobog a tábortûz, a szél belekarolt  Szól egy dal, és a lelkünk összeér  A gyönyörû tûzfénynél, napszínû a hold   Súgd meg nekem, tudod, így ígérted rég  A nagy titkokat, amit egy kisgyerek nem ért  Hiszen annyi minden volt, amire nem jutott idõ  Pár pillanat, most hogy legyen múlt, jelen, jövõ   Sok szív mélyén...   Isten veled, a könnyem nézd ma el  Mondj egy mesét ahogyan régen, csak ennyi kell  Ez a tûz örökkön ég, semmi nem dúlhatja szét  A lelkekért, akiket rejt az ég   Sok szív mélyén... (Emberek együttes - Miller Z.)