Persze közben felrémlett bennem az a nap, amikor délben egykor még bent voltam a kórházban apunál, megbeszéltük, hogy este hétkor felhívom otthonról, addigra túl lesz a délutáni vizsgálatokon, fel is hívtam, nővér felvette (akkor még nem volt mobil, csak a kórterem előtt a folyosón egy közös telefon), csend, jövés-menés, zajok, örökkévalóságnak tűnő percek, majd az orvos udvarias, szenvtelen, olyan semmilyen hangja. És fel nem foghattam, amit mondott, mert nem lehetett felfogni. Ennek az idén már tíz éve lesz, de olyan élénken él az emlékeimben az az egész nap, mintha tegnap lett volna.
Fél évre rá anyu elesett, combnyaktörés, mentővel be a balesetire, órákig várakoztam vele a folyosón, mire végre betették egy kórterembe, este lett, mire elindultam hazafelé és a kórház előtt a villamosmegállóban az jutott eszembe, hogy na, apu már biztos nagyon izgul, hogy mi van, sietek haza, hogy beszámoljak mindenről. Percekbe telt, mire észbekaptam, hogy hülye vagy?! Nincs otthon senki, apu meg végképp nincs.