Arra értem haza délután, hogy az egyesen éppen ismételték a T-Akták Krisna-hívőkről szóló adását, amit a maga idején nem láttam. Egyből ottragadtam és lestem, hátha ismerőst látok, mármint innen a blogvilágból ismerőst, mondjuk Manorama prabhut vagy Ági matajit, esetleg Ricsit, de sajnos, egyiküket sem szólaltatták meg. Mivel kettőjükről tudom, hogy rendszeresen megfordulnak vasárnaponként a budapesti templomukban (időnként Manorama is), meglehet, hogy láttam is őket az ott készült felvételeken, csak nem tudok róla, mert nem ismerem az arcukat. Különös élmény volt hallani a riportokban azokat a kifejezéseket, amelyeket az ő írásaikból ismertem meg, japázást, halavát, ahogy az anyagi világról beszéltek, meg a lélekről, amit nem is olyan egyszerű elképzelni. És mindegyikük mosolygott, mindvégig mosolygott.
A kilencvenes évek elején, amikor hirtelen már mindenről lehetett beszélni a médiában, talán éppen szegény Déri János Nulladik típusú találkozások c. műsorában hallottam először a krisnásokról, ez nagy újdonság volt nálunk. Aztán különböző témájú műsorokban többször is megszólaltatták egyes képviselőiket, Danka Krisztinát például (akivel a mai műsorban is hosszan beszélgettek). Nem lehetett nem felfigyelni rájuk, engem legalábbis nagyon megragadott és érdekelt az a szemlélet, ami a megnyilatkozásaikból áradt. Nem szektások, nem akarnak erőszakosan téríteni (persze szeretnék minél több emberrel megismertetni a hitüket, de ez nem baj).  Azt hiszem, a mosolyuk is őszinte.