Érdekes, ahogy a pápa halála kapcsán sok blogger elgondolkozott ezen-azon, aztán sokan eljutottak oda, hogy hit, vallás, Isten és sokan kifejtették, számukra mit jelentenek ezek a fogalmak. Akkor most én is egy kicsit eltöprengek.
Nálunk a vallásos neveltetés eleve adott volt. Apám egyik testvére apáca volt, apu maga pedig előbb kántorképzőt végzett, aztán tanítóképzőt, előbb kántorkodott, aztán kántortanító lett. Anyámat a szülei nem annyira noszogatták a vallásosságra, de a polgáriban a hittantanára nagy hatással volt rá, nagyrészt emiatt lett mélyen vallásos. Így aztán engem magától értetődően, céltudatosan katolikusnak neveltek, bár négy-ötéves koromból elsősorban az maradt meg az emlékeimben, mennyire féltem a rákoshegyi templom falán a nagy Krisztus-arctól, sőt amikor a család barátja, Honti bácsi szakállt növesztett, analóg módon tőle is frászt kaptam. Meg nem is volt olyan könnyű ez a dolog akkoriban, ne felejtsük el, az ötvenes éveket írtuk, apu tanított, egy budapesti kerületben mindenki mindenkit ismert, a pedagógusok egymást meg különösen, szóval templomba járni nem lehetett csak úgy egyszerűen ott, ahol például a nagyszombati körmenet idején a kerületi tanácselnök képes volt a templommal szemközti bokrok közt megbújva leselkedni (és ez nem vicc, hanem tény). Vasárnaponként Budapest különböző templomaiba "kirándultunk", hol Kőbányára, hol a Belvárosiba, a Ferenciek terére, vagy Rákosfalvára, néha a Mátyás-templomba. Elsőáldozási előkészítőre a Krisztinavárosba hurcoltak, bérmálkozni pedig a rákosfalvai templomba mentem egy ott lakó barátnőmmel és a nővérével együtt. Kalandos volt. De hogy mit hittem akkoriban? Amit a fejünkbe töltögettek: hogy Isten van valahol és mindent lát. Erre emlékszem a leghatározottabban az elsőáldozási hittanórákról: hogy ott ülünk a padokban a többi kisgyerekkel - hatéves voltam - és a pap erről magyaráz, hogy Isten mindent lát. Már akkor is szerettem logikusan levezetni magamban a hallottakat és határozottan emlékszem, ahogy emésztgettem magamban ezt a frissen felszedett ismeretet: szóval akkor ezt is, hogy most itt vagyok? Azt is, hogy tudom-e a leckének föladott ének szövegét? És hogy tegnap mi volt, mit csináltam? Hogy igazat mondtam-e, vagy sem? Ahogy ezek pörögtek az agyamban, egyre jobban szorongtam. Ma már meggyőződésem, hogy akkor nevelték belém azt a félelmet, bűntudatot, amit csak több évtizedes kemény munkával tudtam lesmirglizni a lelkemből, de még máig sem végeztem tökéletes munkát e téren. Többek között ezt nem szeretem egy vallásban (most mindegy, úrinő leszek és nem nevezem nevén, csak általánosságban beszélek), hogy az emberben tudatosítja önnön porszem mivoltát, bűnös mivoltát, semmi vagy, elfuserált vagy, nem is tudsz más lenni, csak rossz - ha pedig ki akarsz mászni ebből a mocskos állapotodból, azt teszed, amit mondunk. Akkor majd, talán, esetleg ... de azért ne bízd el magad, mert a genetikailag kódolt bűnösséged bármikor visszatérhet, mert te már csak ilyen vagy.
Szóval, ne így! Mert ebből semmi jó nem származik. Ma már nagyjából tudom, mi az a néhány alapvető tétel, amiben hiszek: hogy létezik egy nálunk sokkal nagyobb valami/valaki/rendező elv és lehetne még sokféleképpen körülírni, aki/ami számunkra ésszel fel nem foghatóan működik és az ember szempontjából teljesen mindegy, hogy Istennek, Jahvénak, Allahnak, Krisnának vagy minek nevezzük. Aztán abban is hiszek, hogy a lélek halhatatlan, hogy az ember élete nem ér véget a halálával. Meg abban is, hogy élt kb. kétezer éve egy zsidó férfi, aki nagy hatással volt a környezetére, a rómaiak kivégezték, majd pedig teljesen szokatlanul ment át egy más létmódba.
A vallás, a templom, az egyházak, a hittételek: mind, mind keret, a transzcendenssel való kapcsolatunk keretei. Ki-ki igénye szerint él ezekkel, de az Istenhez való viszony nem ilyesmin múlik, szerencsére, hanem belső állapoton, olyan, mint az elektromosság: egyes elemek jól vezetik, mások kevésbé.