Aztán persze azon is elmerengtem, hogy az említett gyerekek ma már negyvenen is túl vannak, ez őrület! Akkoriban fel sem tűnt, hogy alig tíz év van köztem és a nyolcadikosok közt, nem foglalkoztam ezzel, illetve annyira azért mégis, hogy kék köpenyt sose vettem magamnak, csak fehéret, nehogy a folyosón a tumultusban egyszercsak tévedésből hátba vágjon valamelyik gyerek.
Évekkel később, amikor már elhagytam a pályát, az akkori munkahelyemre új kolléga jött. Amikor reggel beértünk, összeismerkedtünk vele, kezet fogtunk, közben halkan és érthetetlenül mondta a nevét. Magas, sovány fiatalember, hosszú haj, szemüveg, ennyit láttam belőle. Aztán később a jelenléti ív felé tévedtem, beírtam magam és közben megláttam az utólag odaírt új nevet, az új kollégáét. Ismerős volt a név, határozottan ismerős, lelki szemeimmel rögtön láttam H. Karcsit a nyolcadik Á-ból, ott az ablak melletti padsorban a második padban. Hamar tisztázódott a dolog: valóban ő volt. Ma is ott dolgozik (én már nem), két gyereke van, akik már legalább annyi idősek, mint ő volt akkor, amikor annyira unták a Hét krajcárt.
És ha már itt tartunk, eszembe jut a szegedi gyakorló iskolában az a régi-régi januári nap, amikor a nyolcadikosoknál, akiknél mellesleg oroszt tanítottam azokban a hetekben, rajzórára ültem be hospitálni, és egy barna, fürtös hajú, nagy dumás fiú odatolta elém a rajzát: "Tanár néni, tanár néni, most már nem olyan ortopéd?" - mert pár perccel korábban javasoltam rajta valami kiigazítani valót (a jelzőt ő alkalmazta, nem én mondtam!). Azt a gyereket pedig úgy hívták, hogy Kulka János.