Fussunk akkor neki ennek az illik-nem illik témának egy picikét! Elszakadva a bámészkodni-nem bámészkodni részkérdéstől, egyebekben is úgy tűnik nekem, hogy nagyot változott a világ. Vállalom annak a veszélyét, hogy őskövületnek látsszam, de mégis azt hiszem, bizonyos szabályok betartása nem maradiság vagy liberalizmus kérdése. Felsorolok néhány nagyon gyakori hétköznapi példát, ahogy hirtelen eszembe jut, aztán meglátjuk, mi a közös bennük:

• amikor valaki az utcán, az emberekkel teli járdán haladva hirtelen megtorpan (bármiért, kirakat, táskában kotorászás, cipőhöz lehajolás, stb.), más meg felbukik benne
• amikor a buszra felszáll és az ajtóban marad húsz megállón keresztül, elvárva, hogy minden le- és felszálló őt kerülgesse
• amikor némely édes urak a metrón úgy ülnek, hogy minimum két helyet foglalnak el a szétterpesztett lábuk miatt (elhiszem, hogy fiziológiai adottságaik miatt úgy kényelmesebb, dehát nekem pl. úgy lenne kényelmes, ha feltehetném a lábam az ülésre, ahhoz mit szólnának?)
• amikor valaki télen a zárt vonatban vagy bármilyen zárt helyen hagymás-fokhagymás-uborkás-fűszeres izét zabál, vagy más agresszív illatú akármit, de érvényes ez munkahelyi közös irodában fogyasztott otthonról hozott kajára is
• amikor valaki bármilyen járművön ülve öt centiről "keresztülbeszél" a mellette ülő vadidegen ember fején a távolabb álló ismerőséhez intézve szavait (nem egy mondatot, vagy pár szót, hanem végig az egész úton)
• amikor egy könyvesboltban az eladók rendszeresen és folyamatosan nagy hangon tárgyalják saját magánügyeiket és munkahelyi konfliktusaikat úgy, mintha a vevők ott sem lennének (mondom, könyvesboltban, nem piacon, nem fűszerüzletben, nem kocsmában)
• amikor bármilyen sorbanállás közben valaki folyamatosan "rámászik" az előtte állóra (nem egyszer, nem véletlenül ér hozzá, hanem mindvégig, mintha attól legalábbis előbb kerülne sorra) - és itt abbahagyom, mert lehetne sorolni vég nélkül.

Na, mi a közös bennük? Szabad a gazda? Hát szerintem az, hogy az ilyen ember nincs tekintettel a másikra. Mintha csak ő létezne, az egész világ neki lenne berendezve, csak az ő igénye számítana és meg sem fordul a fejében, hogy mások is vannak körülötte, azok is élni akarnak, el akarnak férni, akadálytalanul szeretnének közlekedni, nem akarnak vadidegen emberekkel szoros testi kontaktust, zavarja őket az intenzív ételszag, nem szívesen szívják be közvetlen közelről más kilélegzett levegőjét, esetleg nem akarnak olyasmit hallani, ami nem tartozik rájuk, és így tovább. Ez már nem is illemtudás, inkább empátia kérdése.
Namármost, persze lehet, hogy mivel én mindig a bocs-hogy-élek, meg a jaj-csak-nehogy-zavarjak hozzáállással jövök-megyek a világban és esetenként túlságosan is figyelembe veszem mások igényeit, szóval lehet, hogy ezért tartok itt, ahol tartok. Lehet, hogy nem túl kifizetődő az empátia. De már késő, erre a kis időre már így maradok.
Csak most veszem észre, hogy ebből is amolyan szülinap környéki lélekvájkálás lett, sebaj.