Tegnap ismételten elgondolkodtam azon, hogy hol a határ, ameddig belemászhatunk más életébe. Mindenki él, mozog, munkálkodik, alakítja a saját környezetét, de mellette ott él a többi hasonló teremtmény, aki úgyszintén élne, mozogna, munkálkodna, alakítaná a saját környezetét.
Ez pedig most arról jutott eszembe, hogy tegnap igen nyugalmasnak ígérkezett a vasárnap, hacsak ... hacsak nem tarkították volna kb. ötös erősségű földrengés robajai. Ugyanis az egyik közvetlen szomszéd folytatta a kocsibejáró kiépítését, ami abból állt, hogy egyformára kiképezett nagy betonlapokat (nem kicsi járókockákat!) applikált bele a földbe két sávot alkotva belőlük a kocsiúttól befelé az udvarába. Már legalább a negyedik hétvége volt, amikor ezt művelte, eddig minden szombat-vasárnap, amikor végre nem csörög az óra hajnalban, mégis már kora reggel hatalmas döngésekre ébredtünk, ha akartunk, ha nem, és eme zajok órák hosszat színesítették a napjainkat. Tegnap aztán délután, amikor elcsendesedett a munkazaj, megszemléltem a szóban forgó műtárgyat és úgy láttam, most már végképp nincs több hely, ahová még férne egy árva betonlap is, úgyhogy nagyon remélem, ezzel befejezettnek tekinti élete nagy művét.
Ehhez persze tudni kell, hogy nálunk elég szerencsétlen módon parcelláztak valamikor és keskeny, hosszú telkeket alakítottak ki, tehát a házak egyik fala biztosan telekhatárra esik.  Ezért van, hogy a szomszéd az én ágyamtól gyakorlatilag olyan 60-80 centire döngött, ami tényleg a földrengés képzetét keltette. Ez valahogy nem fér bele az én világképembe, nem, nem fér bele. Elgondolkodtam, én mit tennék, ha meg akarnám oldani, hogy az autóval érkező rokonaim betonon guruljanak be az udvarba (egyébként eddig se sáros földön gurultak, mert remekül füvesítve van az egész, de mindegy ...), szóval én szépen kimélyítenék két sávot a földben a megfelelő helyre, bezsaluznám akkurátusan, az aljára sódert töltenék, majd pedig betonkeverőt hoznék, kevernék és ügyesen  elteríteném és elsimítanám a betont a mélyedésekben. Pár napig locsolgatnám, aztán meg gyögyörködnék benne, hogy milyen fájintos utacskát rittyentettem oda. Ezalatt pedig csend lenne, csak a betonkeverő zümmögne egy rövid ideig.
Egyébként pedig, ha már csak ennyi gondom lenne az életben és ilyen baromi sok energiám maradna a heti munka után, hogy azon törjem a fejem, mit csináljak még valami abszolúte nem létfontosságút, hát akkor inkább hálát adnék a sorsomnak, hogy ilyen remek életem van és kiülnék madárcsicsergést hallgatni. A vendégek meg betalálnának a füvön is.