Ma reggel is, mint mostanában minden nap, a Déli peronja kirándulásra induló gyerekcsapatokkal volt tele. Istenem, a régi osztálykirándulások!
Nyolcadikban Egerbe kirándultunk három napra, turistaházban laktunk valahol az erdő mélyén (tán Síkfőkúton volt, biztosan nincs már meg). A turistaházban nem volt se villany, se vezetékes víz, már ettől is nagyon izgalmas volt az egész. Akkor jártam először Egerben, a vár egészen más volt a valóságban, mint ahogy az Egri csillagokból elképzeltem, jól megjegyeztem Gárdonyi sírján a feliratot - "Csak a teste" - és Gárdonyi háza is nagyon tetszett a dolgozószobával, a festményekkel magasan körben a falon.
Elsős gimnazista koromban egy vácrátóti kirándulásra emlékszem, valahogy körbe-karikába nagyot kerülve vonattal mentünk odafelé, vissza meg hajóval. Akkor már nagyon szerelmes voltam az osztályból H. Péterbe, aki nem volt egy Adonisz, nem is volt különösebben nagy lángész, ráadásul fütyült rám, engem mégis majdnem három évig evett érte a fene (miközben ügyet se vetettem Gy. Sanyira, aki pedig belém volt szerelmes, reménytelenül) - szóval a hajóúton visszafelé mindenféle alkalmak adódtak,  de minden csak arra volt jó, hogy égessem magam a többiek előtt - juj, de rég volt, tán nem is én voltam az a lány... Viszont Vácrátóton a botanikus kertben nagyon megjegyeztem, milyen a mocsári ciprus az ő léggyökereivel, H. Péteren kívül nagyjából ennyire emlékszem az egészből.
Jóval később már én vittem kirándulni a gyerekeimet, vagy betársultam valamelyik kolléga osztályához (a szabály szerint húsz fő felett ugyanis kellett plusz egy kísérő), például egyszer a hetedikesekkel Zircre. Előtte Gézaházán aludtunk a turistaházban, de vacsora után pár fiúval, akik a legjobban be voltak sózva, tettünk egy kis erdei sétát a sötétben mintegy kifárasztás céljából. Felszerelkeztünk elemlámpával, ami alig ért valamit, meg aztán a lényeg úgyis a borzongató sötétben mászkálás volt, csörtettünk a vaksötétben, a kölykök felfokozott hangulatban poénkodtak, játszották a rettenhetetlen nagyfiút. Emlékszem, M. Attila, alacsony, jópofa kis srác fogadkozott, hogy amint valami rabló (miért éppen rabló?) toppanna elénk, majd ő megvéd engem és úgy elveri a kezében lévő göcsörtös ággal, hogy megemlegeti. Nem mintha én féltem volna holmi bakonyi rablóktól, ellenben ők, hiába voltak hetedikes nagyfiúk, érezhetően féltek. Jó tíz évvel később aztán egy orvosi rendelőben köszönt rám egy fehér köpenyes fiatalember - "nem tetszik megismerni, Ági néni?" - a mosolya, meg a huncut szemhunyorítása valahonnan ismerős volt, kiderült, hogy ő M. Attila, aki valami ápolóféle ott.
A felelősség - ezeken a kirándulásokon már a felelősség nyomasztott nagyon. Egyáltalán, akárhányszor ki kellett mozdulnom gyerekekkel az iskolán kívülre, attól mindig szorongtam. Előkészíteni, megszervezni, mindent a szájukba rágni, lesz-e mindegyiknek buszjegye (nemigen volt bérletük, az iskolába gyalog jártak), le ne maradjon valahol valaki, nehogy baja essen valamelyiknek, mindentől frászban voltam, az ilyen alkalmak megkeserítették az életemet. Nem volt nekem való sem a szervezés, sem az örökös készenléti állapot. Úgyhogy amikor kiránduló osztályokat látok, mindig részvéttel tekintek a kísérő tanárokra.