Ez most csak úgy eszembe jutott, mert egy szentpétervári, számomra nagyon érdekes oldal szerzőjével/szerkesztőjével készült riportot olvastam és abban említették a helyi metrót, ami ottani tartózkodásom egyik legnyomasztóbb élménye volt. Ugyanis a metróállomások egy része egészen különös módon van kialakítva, így: 

Vagyis nem látszanak a sínek, nem látszik a vonat, csak a fal és benne a zárt ajtók. Amikor a fal mögött a szerelvény beérkezik és megáll, ezt csak a zúgásból lehet észrevenni meg abból, hogy kinyílnak az önműködő ajtók, mögöttük pedig ugyanakkor a vonat ajtajai is, amelyek pontosan a falon levő nyílásokkal egy vonalban állnak meg. A tömeg kitódul, betódul, ajtók a vonaton is, a falon is bezáródnak és a vonat nagy zajjal kihúz az állomásról. A nép meg bámulhatja tovább a falat, elég rémes.

Még egy nyomasztó kép maradt meg abból a városból, de annyira, hogy időnként még ma is álmodom vele, ez a híd:


Szegény Bolseohtyinszkij moszt, mit tehet ő róla, hogy egy téli, késő délutáni órában vetődtem feléje és ahogy leszálltam a villamosról, valahogy ijesztően váratlanul magasodott elém a sötétben ez a fekete vasszerkezet és főleg azok a hatalmas kőépítmények. Néha álmomban azok a kőmonstrumok  tornyosulnak fölém, olyankor mindig felébredek és mindig pontosan tudom, hogy azt a hidat láttam. Mert álmodni, na, azt aztán nagyon tudok.
(Egyébként a háttérben a Szmolnij székesegyház látható, ha mond ez a név még valakinek valamit.)