Hát akkor, rajta, egy kis Szeged! Még diploma után is pár évig második hazámnak tekintettem, pedig amikor ott laktam, nem szerettem annyira, nyilván közrejátszott ebben az is, hogy muszáj volt ott lenni, muszáj volt gyötörni magamat a tanulással, ettől aztán nem csupa vidámság volt az ottlét.
Először albérletben laktam az Alsóvárosban, közel a bölcsészkarhoz, hamísítatlan kisvárosi környezetben álló panelházban. Ez az alsóvárosi templom, nagyon szép, nagyon régi (a másik kép is ugyanott készült 1879-ben, a nagy árvíz idején):

 A bölcsészkar pedig ebben az épületben volt és van, ez se csúnya! Az udvar, leszámítva a klímaberendezéseket, ugyanilyen volt, tisztára mint egy szép, gangos bérház.
 

Az első év vége felé beköltöztem a kollégiumba Újszegeden. A Mórában jó volt. Persze akkor szidtunk mindent - néha volt is mit - de tulajdonképpen jól elvoltunk, barátságok szövődtek, sokat nevettünk, hülyéskedtünk, ha kellett lelket öntöttünk a másikba, időnként lázadtunk, egyszóval, éltünk. Amikor jött a május eleji menetrendszerű hirtelen kánikula, feltódultunk a tetőteraszra napozni, bár közben úgy tettünk, mintha tanulnánk, elvégre akkor voltak a zárthelyik is. Leégni leégtünk, de a fejünkbe nem sok tudomány kúszott be azon a perzselő napon.
Minden szoba két négyágyas részből állt, középen egy kis belépő és szürke harmonikaajtóval elválasztva egy csőszerű tanuló volt asztallal és nyolc piros műbőrbevonatú székkel. Ott zajlott az éjszakai élet, mert általában mindenki éjszakai bagoly volt, valami érthetetlen oknál fogva késő este jött ránk a tanulhatnék. A tanuló ablakában otthonról zsákmányolt lekváros üvegek tanyáztak, időnként tarkítva isteni finom lesütött zsírban rejtőzködő pecsenyehúst rejtő üvegekkel, némi almáspitékkel és egyéb süteményekkel, amely táplálékok szintén jó anyáinknak volt köszönhető. A szobában viszont mindezek közös tulajdonnak minősültek és leginkább éjjel egy és kettő közt támadt rájuk igény.
Tévé csak a földszinti teremben volt, ahol az Andrzej Wajda-sorozatot képesek voltunk akár állva, vagy asztalok szélén ülve is lélegzetvisszafojtva végignézni esténként.
A Móra ilyen volt akkor és ilyen most (az a magas ház a háttérben akkoriban valami pártiskola volt, éjszakánként annak a fényeit bámultuk tanulás helyett és számoltuk, hány ablakban világítanak még - de arra a víztoronyra például egyáltalán nem emlékszem):

Itt pedig egy eredeti kép a földtörténeti ókorból: ez a nevezetes tanuló, benne ülünk egyik nagyon kedves szobatársammal és persze hülyéskedünk. Ő egy Lábán nevű majmot szorongat (Lábán története és a vele kapcsolatos összefüggések hosszúak és nem igazán publikusak), én pedig valami más kabalababát (na jó, akkor még szabad volt néger babának nevezni :-)), mindkét tárgy az ő tulajdona volt. Látható a szürke harmonikaajtó, a szék támláját pirosnak kell képzelni, és nini, ott az asztalon a felejthetetlen, utánozhatatlan, rettenetes májkrémkonzerv! Azt szoktuk volt kapni hideg vacsora gyanánt (nála rosszabb csak a zöld-arany bádogdobozba csomagolt vagdalthúskonzerv volt):

És persze a csoportunk! Tizenkilencen indultunk, aztán ötödév végére tizenhárman maradtunk. A maradékban mindössze két fiú volt, a többiek lányok, nem volt igazán jó arány, de a két srác elég jól tűrte. Voltak olyan, de olyan szemináriumok, hogy az felejthetetlen! Például amikor egy finn óra előtt Bárdos Jóskával kettesben hexametert fabrikáltunk a bejövő tanárról és már nem volt időnk letörölni a tábláról, aztán amikor ugyanez a tanár dolgozatírás alatt nesztelenül a hátam mögé került és elvette a puskámat, amin a finn ragozási táblázatok voltak nagy műgonddal megszerkesztve (én meg voltam olyan pofátlan, hogy óra végén visszakértem tőle), aztán amikor délidőben rendszeresen összekapaszkodva, tengerészlépésben vonultunk át a belvároson a menzáig, miközben a Mézga-család és egyéb aktuális rajzfilmek dalait énekeltük - ezeket nem lehet elfelejteni.
De az évfolyamról is vannak emlékeim, például amikor Temesi Feri (igen, a Por és egyebek írója) a másodéves szigorlati zéhán pár perccel a kezdés után cinikus mosollyal lesétált az Auditorium Maximum lépcsőjén és leadta az üres dolgozatot - a tanárunk, Kovács Sándor Iván (nevezetes Balassi-szakértő) csak nézett, megpróbálta lebeszélni, de hiába, Temesi mindig ilyen rebellis alkat volt. Na, és Dunai Tamás az irodalmi színpadon - nem véletlenül lett színész belőle. Vagy amikor kirendeltek bennünket egész hétvégékre a központi épület alagsorába bontott téglát pucoválni, mert ott tervezték kialakítani az egyetemi klubot - úgyhogy ehhez, ami ma így néz ki, én is hozzájárultam egy picinykét:

Később, a nyolcvanas évek közepén elmentem a Szabadtéri Játékokra egy Varázsfuvola előadásra. Tizenvalahány év után akkor jártam először Szegeden. És nem találtam el sehová. Amikor letett a busz a központban, fogalmam se volt, mi merre van. Megijedtem: az nem lehet, hogy ennyire megváltozott minden. Idő kellett, hogy rájöjjek, mi a baj: megnőttek a fák!
De az újszegedi népkertben már ugyanolyan volt a hangulat, és a Kárászon is elkaptak az emlékek, a Virág cukrászdában pedig ugyanott volt a gyönyörű porcelán kávéfőzőgép - és ettől aztán megint otthon voltam Szegeden.