És akkor most nézzük érzelemmentesen, mi is a helyzet pillanatnyilag? Az a helyzet, hogy kértem a nyugdíjazásomat visszamenőleg is, tehát májustól már nyugdíjasnak számítok. Sokáig rágtam magamban a gondolatot, de rájöttem, hogy még öt évig - ennyi lenne hátra a "rendes" nyugdíjkorhatárig - biztosan nem fogok kitartani. Így aztán mérlegeltem és döntöttem: felállok.
December végéig még semmi sem változik, de januártól kevesebb időben és főleg itthon fogok tovább dolgozni, program telepítve, munkafolyamat bejáratva, főnökségtől jóváhagyva. Ez az optimális megoldás, a feladat is és a kész munka is mailhez csatolva jön-megy, tehát bejárnom nem kell, csak rendkívüli esetben, kapcsolattartás céljából fogok előfordulni odabent.
Ha pedig nem érzelemmentesen nézzük, akkor az a helyzet, hogy elég furcsa érzések lifteznek ám az ember gyomra táján. Mert hiába saját szabad akaratomból döntöttem így, azért mégiscsak egy nagy-nagy szakasz zárul le az életemben, ráadásul eddig mindig tartoztam valahová: vagy az egyetemhez, vagy az épp aktuális munkahelyemhez. Most meg egyszercsak itt lesz a nagy semmi, ugyan dolgozom majd ugyanoda, de egyrészt ez már nagyon bizonytalan munkaviszony lesz, mint a részmunkaidősöké általában, bármikor vége szakadhat, másrészt pedig a "főfoglalkozásom" már a nyugdíjasság lesz. Nem jó érzés.
De azért az öröm dominál. Nagyon örülök, hogy megszabadulok egy csomó stressztényezőtől. Nagyon örülök, hogy belőlem már nem lehet munkanélküli, amint az néhány kollégámmal egyik percről a másikra megesett. Nagyon örülök, hogy magam oszthatom be az időmet és ezentúl a hét valóban hét napból áll majd, nem úgy, mint eddig, amikor a hétből öttel nem lehetett számolni, mert azok reggeltől késő délutánig foglaltak voltak. Mostantól kezdve már tényleg nagyrészt tőlem függ, hogy kipereg-e az idő a kezemből, vagy sem.
Érdekes a világ is körülöttem. Most derül ki, kik azok, akiknek hiányozni fogok - ők meg is fogalmazták, és mind olyanok, akiktől távol áll a képmutatás - és kiderül az is, hogy nekem kik fognak hiányozni. Bevallom, nincsenek sokan, hiába, válogatós vagyok. Aztán érdekes volt az utódom viselkedése is: elém állt és kerek-perec megkérdezte, igaz-e, hogy önként megyek el. Olyan komor és elszánt volt a tekintete, hogy biztosra veszem, ha azt feleltem volna, nem önként megyek, hanem küldenek, képes lett volna nem vállalni az áthelyezést.

Amikor még tanítottam, úgy 25-26 éves koromban azzal nevettettem meg a kollégáimat, hogy időnként elsóhajtottam magam: "nem baj, már csak huszonkilenc évem van a nyugdíjig!" Akkor ez viccesen hangzott, most meg itt van, ni, ki hitte volna? Emberek, kívánjatok nekem szerencsét!