Tegnap fordult elő velem legelőször, hogy elkapott az enyhe frász a közeljövőt illetően. Eddig csak a nagy eufórikus ujjongás volt, hogy végre vége, még ennyi meg annyi nap, hurrá, de tegnap egyszercsak bevillant, hogy Uramatyám, mi lesz, ha tényleg belesüllyedek a nagy semmibe, ha beszívnak magukba a minden eddiginél szürkébb hétköznapok. Mert eddig ugyan nem hiányzott, hogy bemenjek és emberek között legyek, de mégis minden nap bementem és köztük voltam, időnként megőrültem tőlük és gyakran a fenébe kívántam őket összességükben és egyenként is, de ez volt a természetes menete az életnek. Néha, tényleg csak néha az is megesett, hogy muszáj volt valakivel beszélnem, panaszkodnom neki, vagy csak megelégeltem a csendet és átmentem egy másik szobába kicsit lazítani, de ez nagyon ritkán fordult elő. Most viszont nem lesz ilyen se gyakran, se ritkán, semmikor, még ha igényelném, akkor sem. Na, most légy okos, Domokos!
Nagyon észnél kell majd lennem, az biztos.