Beüzemeltem az új nyomtatót (sőt multifunkciós, úgy ám!), ma már nem éltem hiába.
A szkenner felavatásához pedig előkerestem egy képet, amelyiken Ilonka néni is rajta van. Itt vagyunk tehát húsz évvel ezelőtt a soproni kis ház teraszán: Apu, én és Ilonka néni.




A következő képet tettem be másodiknak a szkennerbe. Amikor Balatonfüredről elindul a vonat Pest felé, nem sokkal az állomás után következik egy vasúti átjáró. Apu sokszor volt a füredi szívkórházban, vasárnaponként általában meglátogattuk. Hazafelé indulván az volt a szokásunk, hogy elbúcsúztunk a pályaudvaron, aztán Apu megkerülte az állomást és elment a vasúti átjáróig, ott megvárta, amíg a vonatunk odaért és integettünk egymásnak. Ez afféle családi hagyomány, játék volt, évekig játszottuk.
Rossz a kép, elmosódott, mozgó vonatból készítettem, a film is elég vacak nyersanyag volt, inkább csak én ismerem fel rajta Apu arcát. De azóta is nagyon sokszor álmodom ezt a jelenetet, ahogy áll a korlátnál, mosolyogva int és álmomban is mindig ugyanazt érzem: hogy a következő percben, amikor elindul visszafelé, már nagyon egyedül lesz.