Ez a NagyKönyv 100-as lista azért eléggé elgondolkodtató. Például amitől rögtön az elején féltem, bekövetkezett: a Harry Potterből négy is bekerült ide. Meg a Gyűrűk Ura is itt van, elnézést a hobbit-mániákusoktól és középfölde-rajongóktól, de én ennek sem örülök. Mert amennyire baj, hogy a gyerekek egy része úgymond a H.P.-en szereti meg az olvasást, ugyanannyira nem jó, ha valaki fantasy-val tömi a fejét és azt értéknek gondolja. Hogy végül miből állt össze ez a lista, abban erősen beleszólt a többi pillanatnyi "divatkönyv" is, ilyen Terézanyu, Coelho-félékre gondolok (bár nem szívesen említem őket együtt). Viszont azon is elmerengtem, mi lett volna, ha úgy tíz-tizenöt évvel ezelőtt zajlik ez a verseny, biztos például, hogy Wass Albertnek egyetlen műve sem jut be, Kertész Imréről nem is szólva. 
De azért van minek örülni: hogy ezek szerint még mindig olvasnak az emberek klasszikusokat, Jókait, Mikszáthot, Thomas Mannt, Tolsztojt, Hemingwayt, hogy például Jane Austen vagy Charlotte Bronte sem merült feledésbe (meg is lepődtem rajta), hogy Fekete Istvánnak négy könyve is bekerült a százba, és persze aminek a legjobban örültem, hogy az Egri csillagok lett az első. Nekem ugyanis már régóta az a favorit, nem is volt kérdés egy percig sem, hogy a magyarok közül mire szavazzak.
Végül is nem a legjobb 100 vagy akárhány regény lesz az eredmény, hanem az a 100 vagy akárhány, amit a legtöbben olvastak. De ez nem baj, a lényeg, hogy olvassanak.
A Harry Potter meg decemberig majdcsak kiesik és akkor helyrebillen a világ egyensúlya. Ha ugyan kiesik ...

Na ugye, na ugye! Pillanatnyilag az első helyen az Egri csillagok! Naggyon helyes!

Mondhatom, hűtlen kutya lettem. Már hosszú hetek óta szinte soha nem nézek webkamerákat, egészen leszoktam róla. Pedig az emberek nyilván ugyanúgy lófrálnak New Yorkban a Times Square-n, a strasbourgi mosodában is ugyanúgy várakoznak, míg a mosógépek a mosnivalót forgatják és az az olasz festő is ugyanúgy festeget a műtermében, mint azelőtt, csak én nem látom őket. Most azonban benéztem ebbe a krakkói utcába és lám, épp akkor állt be a megállóba a villamos. Talán Krakkóban is szép idő lesz ma, máris süt a nap. Jó reggelt, Krakkó, jó reggelt, Magyarország, jó reggelt, nagyvilág!

Nézegettem néhány kisgyerekes blogot és ámuldoztam a kiskomákon, közben pedig önkéntelenül is az jutott többször is eszembe, amit apám szokott volt mondani kisgyerekek láttán: aranygyerek! Így egy szóban kiejtve, gyönyörködve és szeretettel: aranygyerek. Ennél jobbat én sem tudok.


Itt is valószínűleg ezt mondta, amikor a nemrég született kicsi lányát nézte (sajnos, nem hallottam, mert éppen aludtam).

Aztán persze azon is elmerengtem, hogy az említett gyerekek ma már negyvenen is túl vannak, ez őrület! Akkoriban fel sem tűnt, hogy alig tíz év van köztem és a nyolcadikosok közt, nem foglalkoztam ezzel, illetve annyira azért mégis, hogy kék köpenyt sose vettem magamnak, csak fehéret, nehogy a folyosón a tumultusban egyszercsak tévedésből hátba vágjon valamelyik gyerek.
Évekkel később, amikor már elhagytam a pályát, az akkori munkahelyemre új kolléga jött. Amikor reggel beértünk, összeismerkedtünk vele, kezet fogtunk, közben halkan és érthetetlenül mondta a nevét. Magas, sovány fiatalember, hosszú haj, szemüveg, ennyit láttam belőle. Aztán később a jelenléti ív felé tévedtem, beírtam magam és közben megláttam az utólag odaírt új nevet, az új kollégáét. Ismerős volt a név, határozottan ismerős, lelki szemeimmel rögtön láttam H. Karcsit a nyolcadik Á-ból, ott az ablak melletti padsorban a második padban. Hamar tisztázódott a dolog: valóban ő volt. Ma is ott dolgozik (én már nem), két gyereke van, akik már legalább annyi idősek, mint ő volt akkor, amikor annyira unták a Hét krajcárt.
És ha már itt tartunk, eszembe jut a szegedi gyakorló iskolában az a régi-régi januári nap, amikor a nyolcadikosoknál, akiknél mellesleg oroszt tanítottam azokban a hetekben, rajzórára ültem be hospitálni, és egy barna, fürtös hajú, nagy dumás fiú odatolta elém a rajzát: "Tanár néni, tanár néni, most már nem olyan ortopéd?" - mert pár perccel korábban javasoltam rajta valami kiigazítani valót (a jelzőt ő alkalmazta, nem én mondtam!). Azt a gyereket pedig úgy hívták, hogy Kulka János.

Iskolaigazgató blogtárs bejegyzéséről egy régi-régi irodalomórám jutott eszembe a nyolcadik A-ban. A Hét krajcár volt az óra tárgya. Valami mérhetetlenül passzívak voltak a kölykök, anyányi lányok, lakli fiúk, de alapjában véve jó osztály volt, csak akkor teljesen leengedtek. Én csak téptem a szám egy darabig, próbáltam valami életet lehelni a társaságba, aztán megálltam középen és megkérdeztem, mi a baj? Ekkor egymásra néztek, felállt J. Évi, az egyik legjobb tanuló és valami olyasmit mondott, hogy unják már Móricz Zsigmondot, meg különben is - és itt jön a lényeg - miért kell folyton a szegénységről olvasni?
Tudni kell, hogy ez egy peremkerületi iskolában történt, a peremkerületnek is a legszélén, akkor alakuló, épülő családi házas övezetben. A családok nagy része a környező falvakból, vagy még messzebbről jött a városba, évek óta építkeztek saját erőből, lassacskán haladva, sokan közülük félig felépült, vakolatlan házakban laktak, mert csak részletekben tudták megvalósítani a saját otthont, egyszóval ezek a gyerekek meglehetősen egyszerű körülmények közül jártak iskolába, a szüleik filléres gondokkal küszködtek. Majdnem úgy, mint a Hét krajcár szereplői.

Kockásnál találtam egy címet, ahol az ember pár percre kiélheti a benne szunnyadó kreativitás egy szeletkéjét. Én bizony ideteszem, amit alkottam, ez az én imidzsemnek már se nem oszt, se nem szoroz. Viszont félve vallom be megbocsáthatatlan műveltségbeli hiányosságomat: mi az a South Park???

Ahhoz képest, hogy újabban hetente egyszer-kétszer megengedek magamnak egy-egy szelet libazsíros kenyeret, hogy enyhítsek amúgy sanyarú sorsomon  (mert megérdemlem...), nos ehhez képest ma azt mondta a doktor néni, hogy a koleszterinszintem csak egy icipicit magasabb a kelleténél. Iiiigeeen??? Akkor szüret, legalább ennyi öröme legyen az ember lányának ebben a majd-megmondtam-milyen életben, hogy néha egyen egy jóízűt! Libazsírt libazsírral, hagymát hagymával, mint a Hyppolitban szegény Kabos Gyula, utána meg a Flora pro-active! Most jut eszembe: talán épp ettől a margarintól ment le a koleszterinszintem? Juhhéé, akkor hajrá, libazsíros kenyér! Carpe diem!

Hétfői mizantróóópia!!! Mindenki meneküljön, mert harapok!