Itt van május elseje,
Énekszó és tánc köszöntse!
Zeng és dalol az élet,
Szállj csak, zeneszó, ének,
Ébreszd fel a magyar népet!

Így olvasva nem is olyan borzasztó. Sőt, ha valaki ismeri a dallamát, azzal együtt elég jól is hangzik (nem hiába, a zenéjét Kadosa Pál szerezte). Csak aki végigélte azokat az éveket, amikor a csapból is ez folyt, annak jelent egészen mást.
Semmi köze ugyan a május elsejéhez, de erről eszembe jutott, hogy mi folyt még a csapból, amikor én még kislány voltam: hát a munkásőrinduló! Minden reggel legalább egyszer lejátszották a Kossuth Rádióban (a Vörös Csepellel együtt), úgyhogy a reggelinkhez úgy hozzátartozott, mint a kakaó. Csoda, hogy egy életre megjegyeztem? Valahogy így szólt - de ezt tényleg csak erős idegzetűeknek és csakis nagykorú felügyelete mellett ajánlom!

Munkásőrnek egy baja - így van ez,
Mért nincs három élete, élete:
Egyiket a Pártnak adja,
Másikat a párja kapja,
Harmadikkal egy a fegyvere,
Hej!

(Dallammal együtt letölthető innen, egyéb csemegékkel együtt.)

Azért kész csoda, hogy az én nemzedékem viszonylag - mondom: viszonylag - normális maradt mindezek ellenére, nem?

Normális emberek úgy vélik, a butaság és a rosszindulat közül a rosszindulattal nehezebb megküzdeni. Én meg éppen fordítva érzem: a rosszakaratú embert vagy felismerem, vagy nem, és ha igen, akkor valahogy megvédem magam, vagy nem, tehát sikerrel vagy sikertelenül kezelni tudom a helyzetet. De a butasággal szemben védtelen vagyok, az ilyen ember nem vitapartner, nincs közös platformunk, nem tudok rajta fogást találni. Nem érti a gondolatmenetemet, tehát meggyőzni sem tudom. Ráadásul engem mindig nagyon zavar, ha beszélek valakihez és nem látom, hogy érti, amit mondok. Ez valószínűleg pedagógus-betegség, mert a gyerekek arcán pontosan követhető, hogy mi játszódik le a fejükben, hogyan forognak a kerekek a kis agyukban, mialatt beszélünk hozzájuk: az is látszik, ha nem értik és az is, ha igen. Felnőttnél különösen bosszantó, ha faarccal bámul és nem kapok visszajelzést, legalább annyit, hogy hülyeségnek tartja, vagy nem hiszi, amit mondok, ilyenkor megáll a tudományom.
A legrosszabb az okos-rosszindulatú kombináció, az mindenre képes. Engem készített már ki olyan kollégám, aki egyszerre háromfelé volt képes figyelni, két hét múlva is vissza tudta idézni, miről telefonáltam én, miközben ő a szemközti asztalnál beszélgetett valakivel és folyamatosan, módszeresen kereste (és meg is találta) azokat a pontokat, ahol hiba elkövetésén kaphat engem. Mindezt pedig az őszinte segítő szándék álarcában tette, rettenetes volt. Amikor híre jött, hogy elmegy tőlünk, akkor azt mondtam, majd akkor hiszem el, ha tényleg nem jön be, addig nem élem bele magam. Aztán valóban máshová ment dolgozni és fellélegeztem. De mondhatom, még vele is jobban tudtam bánni, mint azzal, aki álmélkodik olyasmin, ami nekem magától értetődő, értetlenül vihorászik egy tizenkilencedik századi szövegen, mintha ufót látna, pedig csak a nyelv alakulását kellene megértenie és csodálnia, és ha valamiről beszél, úgy "beszéli túl", hogy már régen felfogtam a mondandója lényegét és felesleges kifejtenie, de ő még mindig mondja, ragozza, amit már régen nem kellene, ezeken kívül pedig percenként újabb és újabb modortalanságot követ el. Az ilyen szerezhet akárhány diplomát, végezhet ilyen-olyan tanfolyamot, olvashat ezer könyvet, cikket, nem tud megszerezni semmit, ami hiányzik belőle. Mert az már nem megszerezhető így, utólag.
Én úgy éltem le eddigi életem nagy részét, hogy nem volt otthon telefonunk, peremkerületben laktunk, ott az nem volt természetes, egy-egy utcában csak elvétve akadt telefonos lakás. Vagyis nem tanította meg nekem senki a telefonálás etikettjét gyerekkoromban. De mégis mindig tudtam, vagy inkább éreztem, hogy más telefonbeszélgetését nem illik hallani és nemhogy belebeszélni nem való, de utalni sem illik rá. Ha az illető hozza szóba és mintegy beavat a saját beszélgetésének a tartalmába, az más, akkor már felhatalmazottnak érezhetem magam, de egyébként egyik fülemen be, a másikon ki. És akkor tessék mondani, mit tegyek, ha valaki negyvenes éveinek közepén rendszeresen rákérdez, megjegyzést tesz az én telefonjaimra. Nem rosszindulatból, egyáltalán nem, pusztán bunkóságból. És fogalma sincs róla, hogy ez neveletlenség. Hogy mit kellene tennem, nem tudom, csak azt, hogy mit teszek: fogom a mobilomat és kivágtatok a lépcsőházba, ha telefonálni akarok. Egyébként pedig mindenkit lepattintok, aki fel akar hívni, mert nem vagyok hajlandó olyan közönség előttt beszélni, amelyik aztán kielemzi a szavaimat.
A másik, amitől a falnak megyek, hogy ha valaki bejön hozzám - mondom: hozzám, nem hozzánk - senkivel nem tudok egy mondatot váltani, mert máris beleszól, reagál, bekapcsolódik, mintha úgy érezné, hogy akik egy helyiségben vannak, azok csakis teljes létszámban társaloghatnak. Tudom, szóljak rá, mondjam meg neki a véleményemet, de mit csináljak, ha úúúúútálom a konfliktust? De még nem is igazán ez az oka, hanem inkább az, hogy beleképzelem magam a helyzetébe: ha én lettem volna bunkó és negyvenöt éves koromban valaki ilyen alapvető modortalanságaimra rávilágít, hát menten összeomlottam volna. Hiányzik az nekem, hogy összeomoljon? Aztán úgy összeomolva legyek vele összezárva egész nap?
  

Nahát, ma először néztem bele a Benne leszek a tévében című szörnyűségbe. Hallomásból tudtam, mire számíthatok, de mondhatom, ennél tényleg nincs már lejjebb. Mármint színvonal.

Világ polgárai, írjatok blogot! Jó ez nagyon! Mindig érik meglepetések az embert, hozzám például az utóbbi 24 óra folyamán hárman is bekukkantottak, akikről sejtelmem sem volt, hogy tudnak rólam. Nagyon örül ilyenkor az ember lelke, az enyém legalábbis igen. Ebben az őrült rohanásban mi, bloggerek majd jól beintünk az olyan fogalmaknak, mint elmagányosodás, elidegenedés, depresszió, egy frászt! Az élet rohan, mi meg benne pörgünk a mókuskerékben, de erre-arra kitekintgetünk belőle, belepillantunk blogokba, odaszösszenünk egyik üzenődobozba, másik kommentbe és mindjárt más a hangulatunk, nem igaz? Mondtam már, hogy jó ez a blogolás, nagyon jó?

Apám ma lenne 90 éves.

Ez már sok! Nyolcadikos tankönyv, illusztráció alatt a következő felirat: Betonhély tetőszerkezet. Igen, jól látod, ly-nal írva! Írástudó emberek írták (merthogy a szerző és a szedő is csak-csak tanult helyesírást, nem?), gyerekek számára követték el a könyvet, a munkafolyamatok során átment ki tudja, hány ember kezén a kézirat, a szerkesztetlen szöveg, a korrektúra, a szerkesztett szöveg, stb. stb., de nem volt senki, akinek szemet szúrt volna ez az éktelen nagy baromság.
Ha már itt tartunk, nem árt azt sem megjegyezni, hogy a nyavalyog ige viszont ly-nal írandó! Csak úgy mondom. Nem véletlenül.

Most, hogy már a végéhez közeledik a Megasztár, ezen is érdemes elgondolkodni kicsikét. Nem vagyok meglepve, hogy Tóth Gabi esett ki az utolsó  háromból, minden jel arra mutatott, hogy azt szeretnék, ha a két fiú lenne döntős (a verseny tisztaságába-tisztességtelenségébe most ne menjünk bele, túl messzire vezetne). Bár kezdettől fogva nem szimpatizáltam ezzel a lánnyal, a hangja nagyon tetszett és sajnáltam, hogy azzal a hendikeppel indult, amit a tavalyi győztes nővére jelentett számára. Mert ugyebár, ha most, tegyük fel, megnyeri ezt a versenyt, az Isten se mossa le a szervezőkről, hogy bunda van a dologban. Ez valami magyar istencsapás, hogy mindent csak így lehet felfogni: fel sem merül senkiben, hogy tisztességesen nyerhet egy családból két ember. Nem baj, lemezt biztosan adnak ki majd vele, aztán meg reméljük, fejleszti is a hangját szakember irányításával és ő is énekesi pályára áll.
Azért annyit még megjegyeznék, hogy nem értem a stylistet, meg a kozmetikust, meg a fodrászt, meg mindazokat, akik a versenyzők külsejét igazgatták hetek óta. Úgy emlékszem, tavaly is ugyanezek voltak az akkori versenyzők körül és már akkor is feltűnt, mennyire előnytelenül öltöztetik egyik-másikat. Például szegény Verát, akivel nyilván nem volt könnyű dolguk az alkata miatt, de ez a szakmájuk, könyörgöm, én végzettség nélkül a saját józan eszemre támaszkodva is ki tudtam volna találni, hogy százkilós lánynak nem hangsúlyozom az idomait, nem meztelenítem le, hanem eltakarom a vállát, sőt láthatatlan válltöméssel megemelem, hogy optikailag szélesítsem a törzséhez képest. Most meg Gabit öltöztették és festették, különösen az első hetekben úgy, mint egy utcasarki k-t. Könyörgöm, egy 17 éves lányból miért kell két kiló festékkel és extra cuccokkal ribancot csinálni? Egy 17 éves lány úgy, ahogy van, a fiatalságánál fogva szép, csak a színpadi világításnak megfelelő smink kell rá, normális ruha, és kész.
A másik, akit nem szerettem az elején, Boogie volt. Valami irritált abban a fiúban, hogy mi, azt most hagyjuk, egyébként is azóta megváltozott róla a véleményem. Mire kiesett, de már kicsit korábban is, egy szimpatikus, értékes fiatalembert láttam benne - ez van, emberi gyarlóság volt ez tőlem, spongyát rá. A múltkor olvastam róla, hogy Hajós Andrásnak volt osztálytársa, pedig végképp nem gondoltam annyi idősnek, meg hogy milyen szigorú elveket hozott otthonról, és mennyire nem tekinti kudarcnak a kiesését, visszamegy dolgozni oda, ahol eddig dolgozott. Nem játssza a sztárt, zenél továbbra is úgy, ahogy eddig és éli tovább az életét.
Viszont valami nagy hiba lehet a tizenéves "tinibuborékok" ízlésével manapság. Én nem tudom, de Torres Daniért vagy akár Palcsó Tamásért rajongani extázisban sikoltozva, hát, ez elég siralmas. Persze nem kell, hogy egy férfi jóképű, szép arcú legyen ahhoz, hogy erotikus kisugárzást árasszon, de azért például Danit hiába néztem, az ördögfióka-tekintetén kívül semmit sem találtam rajta, amitől lázba jönnék, ha most lennék tizennyolc éves, Tomi pedig kifejezetten gyámoltalan gyereknek látszik azzal a vállvonogatásával és riadt szemeivel. Csakhogy azok a kislányok egy-két év alatt felnőnek és már nem is fognak emlékezni rajongásuk tárgyára (úgyhogy például ezért se lenne jó Tomival megnyeretni ezt a versenyt).
Számomra a többiek feledhetőek. De ha úgy egészében nézem a Megasztárt, a legnagyobb hibája éppen a tétje. Lakás, kocsi, túl nagy nyeremény ez ahhoz, hogy a versenyre úgy lehessen tekinteni, mint egy jó kis tehetségkutató játékra. Nem tudják játéknak és értelmes erőpóbának felfogni sem a versenyzők, sem a közönség. Az vész el az egészből, ami a lényege lenne: kiderüljön, hogy ki alkalmas a későbbiekben előadónak, ki tehetséges annyira, hogy lekössön egy koncertközönséget, kiben láthatnak fantáziát a lemezkiadók, szóval, kiből lehet majd ünnepelt és kedvelt - nem sztár! - énekes. Ehhez untig elég lenne egy komoly lemezszerződés, meg néhány koncertszervezés ígérete, ezek segítségével már bőven elindulhat egy fiatal tehetség.
Hogy ezek közül a gyerekek közül ki lesz az igazi nyertes, az úgysem szombaton, hanem jóval később fog majd eldőlni. Szerintem.