Azt pedig, hogy két poszttal ezelőtt azt a szót, hogy adóssággal, egy g-vel írtam, szóval, azt nem vállalom. Nem én voltam. Biztos valami ufó. Vagy akármi. Jaj.

Úgy kivagyok, mint egy liba. Letettem az ECDL-ből két modult (a 2-t és a 7-t, aki érti, miről van szó), illetve, hogy letettem-e, az majd kb. egy hét múlva derül ki. Nagyon érdekes volt, de azért nem bánnám, ha megütöttem volna a szükséges pontszámot, hogy ne kelljen még egyszer nekifutnom. A maradék két modulnak majd ősszel megyek neki, azokat addig még nagyon be kell gyakorolnom (PowerPoint és szövegszerkesztés).
Most pedig döglés van, mert megérdemlem. További eszmefuttatás majd később.

Ma

Reggel munka előtt egy kis időt akartam nyerni, nem volt semmi kedvem még beérni a robotba, így aztán megengedtem magamnak egy szusszanást a közeli parkban. Kulturált, őrzött, szépen rendbentartott kert, zöldek, virágok, nagy fák, elkerített kis sportpálya kosárpalánkokkal, pingpongasztalok, jópofa játszótér hagyományos hintákkal, meg mindenféle rugós ráülős micsodákkal a kicsiknek, magasles is van, szóval ilyenek. Leültem egy padra és lazítottam. A fűben hatalmas madár sétált, először azt hittem, szarka, csak hiányzott róla a fehér szín, de amikor felszállt a fára és elkárogta magát, akkor már tudtam, hogy egy extra méretű közönséges varjú a szentem. A sportterek is, meg a játszótér is tele volt iskolásokkal, vagy tanítás helyett hozták ki őket, vagy napközisek voltak, nem tudom, de jó választás volt, láthatóan jól érezték magukat, pingpongoztak, labdáztak, fociztak, hintáztak, maximálisan kihasználták a hely minden adottságát. És mégis nyugalom volt. Nem is tudom, mikor ültem így utoljára valahol, ilyen semmit sem gondolós, nem nyüzsgős, nem stresszelős bambulással.
Közben az jutott eszembe, hogy mennyire elegem van már az örökös időszorításból. Hogy mindig időhöz vagyok kötve: munkakezdés, menetrend, határidők, ilyen dátum, olyan dátum. "Egy kis független nyugalmat ..." írta Arany János az Epilógusban. Az kellene nekem is.
Harmincnyolc éve dolgozom. Harmincnyolc éve. Felfoghatatlan. És mi minden történt velem ezalatt!Tizenöt éve nyaraltam utoljára. Időnként elcsodálkozom, hogy is bírom még? Ha csak úgy nem, hogy van bennem valami beépített regeneráló ketyere. A nyugdíj gondolatára még öt-hat éve is összerándult a gyomrom, hogy na ezt aztán ne, én aztán nem, hol van az még ... Most meg, hogy az idén betöltöttem azt a kort, amivel elmehetnék előrehozott nyugdíjba, a szükséges szolgálati időm is megvan, szóval most ez a tudat valami hihetetlen biztonságérzetet ad: ha szorul a hurok, ha valaki kekeckedik velem, mit tudnak csinálni? Legfeljebb elmegyek nyugdíjba. Nem megyek, mert ezzel az adósságal adóssággal a nyakamon pillanatnyilag nem tudnék megélni, de a lehetőség megvan és ez nagyon megnyugtató.
Csak az aggaszt, hogy majd ha már a hamut is mamunak mondom, a szeretetotthonban vajon lesz-e szélessávú internet??? De ha nem, sebaj, akkor netezek mobillal.

************
Érdekes riportot láttam a Fókuszban a szinesztéziáról. Ezt a kifejezést eddig csak a Tóth Árpád-verssel kapcsolatban hallottam  -  "a kirakatban lila dalra kelt egy nyakkendő ..." - de most kiderült számomra, hogy élnek köztünk emberek, akiknek a betűk, a szavak különböző színeket idéznek fel (a három bemutatott személy például egymástól függetlenül egyöntetűen zöldnek nevezte az e betűt). Valami árnyalatnyi eltérés van az agyműködésükben, mármint hozzánk képest és ettől gondolkodnak ilyen színesen. Milyen érdekes lehet!

************

Dezsőről meg kiderült, hogy tényleg a Pannon embere. Na, mindenki megnyugodhat, egy rejtéllyel kevesebb. Hogy ettől aztán hányan térnek át pannonosnak, hogy év végéig ingyen videotelefonálhassanak, vagy mi, hát azt nem tudom.

************

Itt a blogversenyhez bloggerek ajánlgatnak blogokat. Mindjárt az elején felfedeztem a térképes blogot, amint épp ajánlotta valaki. Még jó, hogy nem az enyém, csak érintőlegesen és ritkán vagyok benne. Jó lenne megőrizni az inkognitómat. A dicsőség meg legyen a tulajé.

Vajon emögött mi vagy ki van? Méghogy lázadó! Dezső, aki beült a Westendnél egy üvegbódéba, szegény srác, ott fog megfőni a napon szellőzés nélkül, klíma nélkül. Állítólag ma este 6-kor valami kiderül, na, kíváncsi vagyok, melyik multi (vagy gagyi) reklámja ez az egész.
Ő már majdnem megvalósította az áhított lakatlan szigetet magának, egyedül, netkapcsolattal. Kis szépséghibával: körülötte ott a város.

Rájöttem, miért zúdítja rám D. a felolvasásait az internetről, újságból, könyvekből. Mert nincs kivel megosztania azt az élményt, amit egy számára érdekes weboldal, könyv vagy újságcikk jelent, ugyanakkor pedig igényli, hogy megoszthassa valakivel. Kínos. Mivelhogy nekem meg épp ezzel ellenkező a természetem, szeretek minden hatást, betűt, képet, benyomást a saját szűrőmön keresztül befogadni. Ezt pedig csak úgy lehet, ha én magam nézem, olvasom, hallgatom azt, ami elém kerül, nem pedig a más elbeszéléséből, felolvasásából, leírásából engedem magamhoz. Tényleg kínos.
D. mellé olyan szobatárs kellene, aki szereti, ha felolvasnak neki. Esetleg ő is előszeretettel olvas fel másoknak. Akkor kánonban, egymást túllicitálva részesíthetnék egymást ebben az örömben. Micsoda hangzavar lenne!
Álom, álom, édes álom ... Addig viszont maradok és szenvedek, jajjj ... Egy picinyke lakatlan sziget, persze laptoppal és internet-hozzáféréssel, az vóna csudijó!

Épp erről beszéltem a múltkor, csak akkor a huszonévesek sajátosságának tituláltam ezt a gondolkodást, most viszont a Détár-Rékasi "álompárról" (miért álompár, mert eddig nem voltak botrányaik, csak éldegéltek normálisan?) olvasva jutott eszembe. Így nyilatkozott egy műsorban Détár Enikő:

".. elmondta, hogy szereti a férjét, úgy gondolja, hogy nagyszerû ember és apa, de elmúlt benne a szerelmes, odaadó rajongás Rékasi iránt, ezért döntött úgy, hogy inkább a saját útját járja."

Ennyi idős korára D. Enikőnek már igazán több esze lehetne. Egy tizenéves kamaszlány még csak-csak vélekedhet így, hogy ha elmúlik a "szerelmes, odaadó rajongás", akkor nosza, szakítsunk, de egy negyven körüli kétgyerekes asszony nőjön már fel végre!
Viszont őszintén örülök, hogy úgy hírlik, mégis együtt maradnak. A két gyereket sajnáltam volna, meg Rékasit.