Nekünk mindegyikünknek - például nekem, aki attól vagyok feszült, hogy mennyire kiborít a kolléganőm, hogy pénteken konfliktusba keveredtem egy másik kollégámmal, meg hogy már megint nem néztek felnőttnek a munkahelyemen, na és hogy itthon mennyi megoldhatatlannak látszó problémával kerülök szembe nap mint nap - szóval, nagyon-nagyon szükséges, hogy ezt olvassuk, meg persze ezt is, hogy a saját, jogosnak érzett nyavalygásaink mellett lássuk, átéljük mások drámáját és szívből drukkolhassunk nekik mindannyiuknak: az asszonynak, a pár napos pici babának, a férjnek, a két nagyobb gyereknek és a nagyszülőknek, az egész családnak.

Ma mindenkivel összebalhéztam, akivel csak tudtam - ez azért túlzás, de a mai mennyiség meghaladta a balhéim éves átlagát. Hiába, a Bika tűr, tűr (két hétig, három évig), aztán robban. És ez még akkor is megvisel, ha pontosan tudom, hogy mindkét esetben nekem volt igazam. Ez van.

D. túl van a műtéten, jól van, hála Istennek (Pacemaker részletes beszámolójából tudom).

Most operálják D-t. Szorítsunk!!!

Életkép

Reggel a buszmegállóban várakozók közé bearaszolt egy nagymama és az unokája. A szomszéd házból jöttek ki, a nagymama melegítőben, a 13-14 év körüli fiú kapucnis dzsekiben volt és a kezében lévő ernyőt óvón tartotta az asszony feje fölé. Megálltak, beszélgettek, a nagymama előadta a nagy fekete ernyő történetét, kiderült, hogy a szóban forgó darab legalább tizenöt éves. A gyerek eleinte szolídan ácsorgott, aztán elunta a várakozást és az ernyővel különféle manővereket végzett, nem lépve túl a jó ízlés határát. Látszott rajtuk, hogy összeszokott páros, szeretik és értik egymást.
Mégis elgondolkodtam: valószínűleg ez az utolsó nyár, amikor a fiúnak még nem túl ciki a nagyanyjánál tölteni egy-két hetet a nyári vakáció idején.

Ma tíz éve, hogy apu meghalt. Szinte hihetetlen, hogy már tíz éve. Lassan el kéne engednem.

Istenem, segítsd D-t!

Jó,

• hogy nincs már 35 fok,
• hogy befejezték a festést a szobánkban,
• hogy nem kapott el hazafelé az eső
  

Nem jó,

• hogy fülledtebb a levegő, mint a 35 fokban volt,
• hogy még mindig nincsenek a bútorok a helyükön, nincs kitakarítva sem, ezért nem tudunk visszamenni a helyünkre
• hogy holnapra 100 km-es szelet jósolnak a Dunántúlra, brrr!

De az se jó, hogy ha kitakarítják a szobát és helyrerakják a bútorokat, megint D-vel leszek összezárva életem végéig, áááááá! Inkább vándorlok továbbra is egyik asztaltól a másikig, jókat dumálok hol egyik, hol másik kollégával és nem kell felolvasásokat és egyéb hülyeségeket hallgatnom naphosszat. Olyan jó volt! Lécci, lécci, hadd legyek száműzött ...

A királyi tévén leadták a legutóbbi Zorán-koncertet. Igazából nem is akartam megnézni, jöttem-mentem, aztán akkor ragadtam ott mégis a képernyő előtt, amikor bejött Kern és elkezdte énekelni a Lövölde teret. Igazi örömzenét csaptak hirtelen, Zorán és a többi zenész arcán is ott volt az a jellegzetes elragadtatottság, amitől az örömzene örömzene. Kern egyszerre volt kópé és bölcs öreg, na és a szöveg: "... jött a troli, de elengedtem, s néztem utána..." -  mert hát mindenkinek megvan a saját Lövölde tere, tökmagosbódéja és elengedett trolija.
Aztán bejött Presser és Zoránnal kettesben elkövették a Valaki mondja meg ... kezdetűt a Popfesztiválból. Ez is micsoda gondolat: "valaki mondja meg, mi az, hogy elmúlt, valaki mondja meg, hol marad!"
Volt aztán még többek közt Mi is kéne még, ezzel a sorral, hogy "...sok használt szöveg kellene, mely kifordítható, s ráhúzható minden rosszra, hogy lássuk, milyen jó".
Egyszóval, csak azt akartam mondani, hogy így válnak szépen lassan klasszikusokká ezek az öregfiúk, léleksimogató, stresszoldó klasszikusokká.

Most akkor kifejtem, amire már régóta készülök, hogy szerintem hogyan nem szabad segíteni. A történet abszolúte valódi, sőt, garantáltan személyes, igyekszem nevek és azonosítható helyszínek nélkül előadni.

Hol volt, hol nem volt, adódott évekkel ezelőtt egy szituáció, amikor - mindegy már, miért -  el kellett hagynunk az otthonunkat. Határidőre, teljesen reménytelen kilátásokkal, pénz nuku, ennek megfelelően megvehető, kivehető lakás is nuku. Ide-oda kapkodás, próbálkozás, kétségbeesés, kudarc, kiborulás, volt ott minden. Aztán egy szép napon, úgy a határidő lejárta előtt egy hónappal, hírnök jő és rebegi, hogy egy budai közösség (na jó, egyházközség) megörökölt egy kis házat Budaakármin, azzal az örökhagyói kikötéssel, hogy mindig valami rászorulónak adják ki bizonyos időre. Jelentkeztem, kuratórium elnökét meggyőztem, elnyertem. Mint a mesében.
Csakhogy kemény feltételek voltak. Például nem lehetett volna még ideiglenesen sem bejelentkezni. Hogy ezt mégis hogy gondolták, akkor sem értettem, de újabb győzködés, újabb meggyőzés és mégis lehetett. Következő feltétel: befogadói nyilatkozat kell. Nem tudom, van-e valaki, aki amikor albérletbe költözött, csak befogadói nyilatkozat bemutatása mellett tehette ezt, gondolom, nincs ilyen, ezért elmagyarázom, mi ez: szerezni kellett egy jótét lelket, aki írásban ígéri, hogy amennyiben a szerződésben megjelölt másfél év leteltével nem sikerül lakást találnunk, ő befogad a saját lakásába. Ekkor már kezdtem elveszíteni minden reményemet, de csodák csodájára találtunk egy jótét lelket, anyám egyik gyerekkori barátnőjét. Aztán: a szerződést közjegyző előtt kötöttük, ez még rendben is lett volna, hanem a körülmények! Szerdán kaptam a telefont, hogy pénteken 12 órakor vár bennünket a közjegyző az X utcában. Amikor hápogtam, hogy na de, ugye, túl hamar van ez nekem, csókolom, akkor szenvtelenül közölték, hogy csak akkor, vagy semmikor, mivel a közjegyző másnap elutazik, punktum (mintha legalábbis az lenne az egyetlen közjegyző a városban). Aztán mintegy mellékesen az is kiderült, hogy nem elég, ha az én nevemre kötjük a szerződést, tehát én leszek a bérlő, anyut pedig hozzátartozói minőségben tüntetik fel, nem, semmiképpen, bérlőtársaknak kell minősülnünk, ergo, mindkettőnknek jelen kell lennünk a szerződéskötésnél. Ja, és persze a befogadó nyilatkozatot adónak is ott kell lennie. Tehát a közjegyzővel már mindent megbeszéltek, rögzítettek anélkül, hogy nekem bármibe beleszólásom lehetett volna.
Tudni kell (amit ők is tudtak, mert ismerték a körülményeket), hogy anyám már akkor is csak két bottal volt képes a lakásban közlekedni, hetvenhat éves volt, tele mindenféle bajjal, tehát nem igazán felelt meg bérlőtársnak, hiszen már egy ideje úgyis csak én intéztem mindent. Ennek ellenére természetesnek tartották, hogy megszervezzem a jelenlétét, ha bárki beledöglik is. Megoldottam és mind túl is éltük, de nem kívánom senkinek azt, ahogy szerda estétől csütörtökig találtam egy jószándékú barátot, aki kocsival elmegy előbb Panni néniért (ő volt a "befogadó") a kerület ellenkező fertályába, elhozza, majd felvesz bennünket és elautózunk Budapest másik végébe az X utcai közjegyzőhöz, valamint Panni nénit is rávettem, hogy minden pénteki tervét sutba dobva érjen már rá az Isten szerelmére, és mellesleg anyámmal is végigszenvedtettem az utazást, ami sem fizikailag, sem idegileg nem volt neki való.
A közjegyzőnél - aki egy épp-hogy-végzett jogászpalánta volt, visszataszítóan szervilis, nyálasan undorító modorú fiúcska, az ilyenre mondják ma, hogy genya (bocs!) - aztán nem győztem oldalra lesni, hogy anyu mikor fordul le a székről, mert láttam, hogy percenként majdnem leszédül az idegességtől. Nagyon megérte bérlőtársat kreálni szegényből, két napig tartott, míg kiheverte ezt a tortúrát.
Mindent túléltünk, mindent elintéztem, beköltöztünk. Persze voltak még feltételek. Például, hogy a hatalmas kertben lévő gyümölcsfák és szőlő gondozását a "jó gazda gondosságával" kell végeznünk (szó szerint emlékszem, pedig a szerződést apró darabokra tépve dobtam a kukába, mikor eljöttünk onnan), valamint hogy a termést nekünk kell leszednünk és 50 százalékát saját költségünkön a plébániára szállítanunk. Ezt így mint eldöntött tényt olvasta bele a képünkbe a kis közjegyzőcske - mit mondhattam volna abban a helyzetben, tizenkét nappal a költözési határidő előtt? Hogy nagyon jól tudják, nincs kocsim és minden munkára tökegyedül vagyok? Meg hogy kérem szépen, inkább jöjjön el néhány szentember és szentasszony, amikor aktuális, szedjék le és vigyék a száz százalékot, nekünk egy szem se kell? Nem szóltam semmit. Aztán amikor eljött az ideje és nem tudtam megoldani sem a leszedést (mert ugye fára mászni már régen nem tudok, a cseresznye meg nem jön le magától, lerázni sem lehet), sem a szállítást, akkor megsaccoltam a termést és például vettem a csarnokban nyolc kiló cseresznyét, majd becipeltem a tetthelyre. Ugyanezt tettem a szőlővel és a szilvával is. Az őszibarackkal már más volt a helyzet, mert annyi fa volt, hogy a nagyságrend jóval többre rúgott, mint egy-két szatyor, úgyhogy abból valóban mindig a saját termést kapták leszedve, ismerős kocsival beszállítva.
Aztán amikor másfél év múlva nem tudtunk kiköltözni (mellesleg, erre is volt szentencia a szerződésben, nevezetesen, hogy amennyiben ... akkor attól kezdve dupla bérleti díj), elkezdődött a következő tortúra. A kuratóriumi elnök hetente telefonálgatott a munkahelyemre, reggelenként már gyomorgörccsel nyitottam be az ajtón, a szememmel keresve az üzenetet az asztalomon, valamint rendszeresen nem mertem felvenni a telefont, inkább kimentem a szobából, és csak akkor éreztem magam biztonságban, ha az utcán voltam, egyszóval az az időszak évekkel rövidítette meg az életemet. Nem beszélve arról, ami aztán igazán aljasság volt részéről, hogy kétszer is szándékosan szerzett olyan jelölteket, akik állítólag nagyon szeretnék megkapni a következő bérlői jogot - mindkettőről kiderült, mert persze beszéltem velük, hogy nekik maguktól eszük ágában sem volt, nem is tudtak a lehetőségről, hanem ő maga beszélte rá őket a jelentkezésre.
A személyes viták se voltak kellemesek. Minden alkalommal világossá vált előttem, hogy az egész témától pillanatok alatt hisztériás állapotba kerül, hogy fogalma sincs az életről, gőze sincs arról, hogyan, mennyiért lehet lakhatási lehetőséget szerezni, egészen érzelemmentesen arra akart rábeszélni, hogy majd segít szeretetotthont találni, ahol anyámat elhelyezhetem - így mondta, mintha egy tárgy lenne - és akkor én könnyebben szerezhetek kisebb lakást magamnak. De a legszebb az volt, amikor kifakadt, hogy "ez az egész méltatlan az egyházhoz" - máig sajnálom, hogy nem mertem azt válaszolni, amit gondoltam, vagyis hogy ezt akkor mondhatná, ha önhibánkból kerültünk volna ebbe a helyzetbe, mondjuk, ha apám-anyám munkakerülő lump alak lett volna, én meg táppénzcsalóként töltöttem volna az elmúlt harminc évet, a maradék keresetemet pedig elittam volna, ezzel szemben mindnyájan mindig becsületesen dolgoztunk, úgyhogy ez a helyzet hozzánk méltatlan és nem az egyházhoz. És ami még fontos: az ő szempontjukból teljesen mindegy volt, ki lakik abban a házban, kinek segítenek és meddig. Ha rendben tartja, fizeti a lakbért, nem mindegy, hány évig teszi ezt?
Nem tudom, mennyire világlik ki a sztoriból, hogy minden mozzanattal megaláztak bennünket, még ha ennek nem is voltak tudatában (és ettől még szomorúbb az egész). A segítségről nekem egészen más fogalmaim vannak. Ha segítek, azért teszem, mert belátom, hogy a másik szükséget szenved, nehéz helyzetben van, nekem pedig módomban áll segíteni rajta. Ettől kezdve már semmi más nem érdekes, csak arra törekszem, hogy valóban segítsek rajta, nem igyekszem mellette még megnyomorítani a saját kikötéseimmel.

Na, szóval, felebarátaim, így nem szabad segíteni. Ha másképp nem megy, akkor inkább sehogy, de így soha.

 

Hurrá, itt az enyhülés! És még a tetőt se vitte le a szél, elmaradt a vihar, jégeső, felhőszakadás, duplán hurrá!! Egyszerűen csak gyönyörű idő van, hétágra süt a nap, kellemesen fúj a szél, kapunk levegőt, kell ennél több? (Hát, mondjuk, kellene, de ne legyünk telhetetlenek.)