Háború

Holnap lesz 60 éve, hogy felszabadult Budapest. Mostanában hallatszanak olyan hangok is, hogy ne nevezzük felszabadulásnak, inkább megszabadulásnak azt, ami akkor történt. Lehet, hogy helyesebb lenne. De akárhogy is nevezzük, a lényeg nem változik: lett volna nekem egy nagybátyám, anyu öccse, akit nem is ismerhettem, mert három héttel azelőtt, hogy vége lett volna Budapest ostromának, meghalt. A Sashegyen állomásozott a szakaszuk egy zárdában, amelynek egy részét laktanyának alakították ki (úgy tudom, ma Arany Jánosról elnevezett iskola az az épület). Egy légitámadás idején sok társával együtt légnyomást kaptak és belehaltak. Az apácák temették el őket a zárda kertjében. Laci húszéves volt akkor. Nem volt hős, csak egy fiú, aki ezen a képen még azt hitte, előtte az élet.

Anyu nagymamával együtt egy krisztinavárosi bérház pincéjében vészelte át a hét hétig tartó ostromot, onnan gyalogolt rendszeresen át a Vérmezőn a Tabánba vízért, főzte a többi lakóval együtt a babot meg a sárgaborsót hetekig és amikor az oroszok betörtek a pincébe, a többi fiatal nővel együtt bekormozták az arcukat és ócska rongyokba öltözve álcázták magukat, de még így is kirángattak mellőle egy lányt. Nagyapámat addigra már a vasútigazgatóság munkatársaival együtt a németek kivitték Németországba, a kisebbik fiú valahol a Dunántúlon volt mint levente, semmit se tudtak róla, és akkor egy napon anyu összefutott egy ismerőssel az utcán, aki már tudta, hogy Laci meghalt. Anyu titkolta nagyanyám elől, amíg lehetett, aztán amikor már szabad lett Budapest, elment a Sashegyre a sírhoz. Ezen a képen ott a fejfa mögött rendezgeti a virágokat.

Annyira érdekelne, ki kattintott rám tegnap este 21.15-kor a Magyar tudósok körútja 2-ből, a másik pedig, akin meglepődtem, a keszthelyi kórház szerveréről jött. De a kérdés tényleg pusztán költői, nem kívánom, hogy felfedjék magukat, csak úgy elgondolkodtam. Mert a Kiss János altábornagy utcai iskolához van tippem, meg azt is sejtem, ki van a westeles (t-mobilos) cím mögött, az ausztráliai könyvtárból pedig pontosan tudom, ki kukkant be időnként, de a statisztikát nézegetve olyan izgalmas elgondolni, vajon kiket fednek ezek a szám- és betűhalmazok, az ország melyik részén ülhet az, aki idetalált. Nem is kell ahhoz Falkland-szigeteket, meg Myanmart felfedezni (ahonnan mellesleg biztosan keresőrobotok pislognak), hogy az embernek beinduljon a fantáziája, elég elgondolni, hányan ülnek csak itt, kis hazánkban, akik néha idekattannak. My friends, we are the world!!!

   A kivetett csillag 2,4 millió kilométer/órás sebességgel száguld az intergalaktikus mélyűr végtelenje felé. Ez a sebesség a kétszerese annak, amely ahhoz szükséges, hogy egy égitest vagy más tárgy kiszakadjon a galaxis vonzásteréből.
    - Ezt a csillagot egy fekete lyuk félelmetes ereje repítette ki. Ez a fekete lyuk valószínűleg a tejútrendszer középpontjában helyezkedik el - mondta Warren Brown, a Harvard-Smithsonian csillagászati központ kutatója.

Ezt az egészet nem értem, fel sem tudom fogni. Tejútrendszer, galaxis, hány milliárd csillagból áll, hol vagyunk benne mi ezzel a kis körbenforgó bolygónkkal, meg fekete lyuk, meg mélyűr (már a szó is rémisztő), meg hogy kirepítette azt a csillagot? Érti valaki? Vagy addig jó, míg nem tudom felfogni, mert minél inkább értem, annál ijesztőbb lesz a saját picinységünk tudata?

Vajon mi járhatott azoknak a fejében, akik a Déli pályaudvar előtt a töltésoldalon egy kétszemélyes, kihúzható, kárpitozott kanapét löktek át a kerítésen? A kerítés mögött utca van, emeletes házakkal, emberekkel, némi autóforgalommal, vajon kik, hányan és hogyan tudták odavinni azt a bútort, megfogni, felemelni, átbillenteni a méteres kerítés tetején? Aztán meg leporolni a kezüket és mint aki jól végezte dolgát, sarkonfordulni és hazamenni. Nem akarok rájuk jelzőt alkalmazni, nem szennyezem be velük a nyelvem.

Ma az egész MÁV úgy, ahogy van, kiérdemelte a mosolyt negatív értelemben (és még csak délelőtt fél tizenegy van). Kelenföld után a Petőfi-laktanya előtt a nyílt pályán megálltunk, álltunk, álltunk, eleinte vártunk, mint a birkák, hiszen van ilyen máskor is, de egy idő után már tanácstalanul tekintgettünk egymásra, a három-négy kalauzból persze sehol egy se, mert akkor rájuk tekintgettünk volna, hogy mi van? Jó félóra elteltével hírnök jő (még mindig nem vasutas, hanem csak egy sorstárs), hogy aszongya, nincs áram. Se ki, se be nem tudnak menni a vonatok. Újabb negyedóra múlva végre végigrohant egy kalauz és magunkban rögtön rehabilitáltuk is őket, mert jó hírt hozott: jön egy diesel és behúz bennünket a Délibe. Úgy látszik, ennyi időbe telt, mire odabent az íróasztalok mögött valakinek végre eszébe jutott, hogy nemcsak árammal működő mozdony létezik. És végre odazörgött a jó, öreg diesel-mozdony, amit csak a rozsda tartott össze (mert megnéztem közelebbről, amikor végre leszálltunk) és lassan, lépésben bevontatott bennünket a Délibe. Összességében bő egy óra késéssel. Most már csak reménykedhetek, hogy délutánra keringeni fog az áram az összes vezetékben, mert ha nem, nem tudom, hogy megyek haza, mivelhogy szerintem nincs annyi dieselmozdony egész Magyarországon, amennyi vonat arrafelé jár.

Ilyen volt, csak kicsit kopottabb:

Ma reggel a következőt hallom abban a bizonyos váróhelyiségben, egy tizenéves leány mobilozik:
"Szia! Figyelj, a Vikéknek ma van a farsang, és el akarok menni. De ahhoz el kell jönnöm az utolsó két óráról, hogy odaérjek. Oda kéne csörögni az ofőnek, hogy fogorvoshoz megyek, mert arra elenged, jó? Oké, köszi, szia!"
Kedves hallgatóink, "Hogyan neveljük igazmondásra és becsületességre serdületlen gyermekünket" című pedagógiai félpercesünket hallották.

Mostanában ettől megyek a falnak, amikor reggelenként meglátom kiragasztva a váróhelyiség mocskos, összefirkált falán egy "Robi szeretlek!" és egy "Csajok, hívjatok, d*junk egyet!" felirat között:


Úristen, már csak ez hiányzott! A félórás késések, meg a negyvenéves vagonok mellé. Mosoly. Ezzel el van intézve minden, ami egyáltalán nincs elintézve. Én nem igénylem, hogy a kalauz mosolyogjon, de azt igen, hogy a délutáni csúcsidőben Komáromig közlekedő szerelvény ne négy kocsiból álljon, hogy az ablak melletti üléseknél ne süvítsen be a jeges szél a falon, hogy a kocsik úgy legyenek megépítve,hogy az üléseken mi, felnőtt emberek úgy férjünk el, hogy ne kényszerüljünk nem kívánt testi közelségbe kerülni vadidegen emberekkel, amikor egymás térde közt és egymás veséjében ülünk egész úton, és hogy a kabátomat úgy tudjam felakasztani, hogy ne sodorja el másodpercenként valaki a kocsin áthaladó utastársak közül, mert másképp nem fér el az üléssorok között. Ilyeneket igényelnék én, nem mosolyt. Persze, a mosolyt egyszerűbb megvalósítani, mint az itt felsorolt igényeket kielégíteni. Sajnos.

Így csinál s*et a szájából egy úrinő. Mérlegel, dönt, aztán mégis meggondolja magát. Ez vagyok én.
Viszont ez a kis vihar nagy-nagy tanulságokkal szolgált számomra. Hogy csak a legfontosabbat említsem, sose hittem volna, hogy ennyi olvasónak hiányoznék, ha abbahagynám. Jöttek az emailek a blogtársaktól, jött levél Ausztráliából, meg olyan ismeretlen olvasótól, akiről eddig nem is tudtam, sőt jött kockás és vele egy szöszi, huncutszemű fiatalember, a kezében hóvirágot szorongatott, nekem hozta. Nagy műgonddal tologatta a könyves kocsikat, igaz, hogy nem vonat, de ha kettőt egymás mögét tolt, az már majdnem, aztán kiszemelt a rengeteg könyv közül egyet, ami ugyan szlovénül íródott, de így háromévesen ez nem szempont, kívül volt rajta hóember, belül pedig rögtön felfedezett benne doktornénit, doktorbácsit, amint szurit adnak, sebet kötöznek, erről remekül el lehetett beszélgetni, miérteket kérdezgetni, szóval, jól elvoltunk. Fényességet és jóleső melegséget hozott az éppen összezavarodott, szétesőben lévő, fagyos világba. Köszönöm szépen Dávidnak és anyukájának.
És mindenkinek köszönöm a jó szavakat és a biztatást, ez már nagyon is kötelez, igyekszem majd megszolgálni a bizalmat.
Hát akkor, hajrá és juhhhé!