A Dob+basszus ma este többek közt az 1980-as nagy slágerről, a Sohase mondd-ról szólt. A zeneszerző Döme Zsolt, a szövegíró Verebes, no meg a dallal annak idején a köztudatba berobbanó Hernádi Judit is felidézte az akkori körülményeket. Nagyon élveztem, mert pontosan úgy él bennem ez a dal, ahogy most itt beszéltek róla, valóban egyik percről a másikra ismertük meg és amint egyszer leforgatták a rádióban, azonnal a fülünkbe mászott, és attól kezdve nem volt nélküle könnyűzenei adás. Akkoriban hétfőnként otthon voltam és így a délutáni kívánságműsort mindig meghallgathattam: hónapokon keresztül minden áldott hétfőn rengetegen kérték ezt a számot.
Az akkori munkahelyemen meg azzal szórakoztattam a közeli bizalmas kollégákat, hogy időről időre elővettem a legmélyebb hangomat és Hernádit utánozva eldanásztam a dalt, ami attól volt igazán vicces, hogy már huszonöt évvel ezelőtt se voltam egy végzet-asszonya-alkat. Viszont mélyen búgni nagyon tudtam.
Verebes most bevallotta és részletesen elmesélte, hogy a szöveg mennyire tökéletesen kényszerszülte alkotás volt és körülbelül tizenhét perc alatt született annak idején. Ehhez képest az elmúlt negyedszázad alatt annyi, de annyi mondvacsinált, beleképzelt életérzést húztak rá, aminek semmi köze nem volt a valósághoz.
De ez már mindegy is, mert 1980-hoz hozzátartozott a Sohase mondd, éppen úgy, mint 1979-hez Amanda Lear, meg a Három nővér paródiája Márkussal, Haumann Péterrel és Körmendi Jánossal, akik amikor lassan, egymás után megfordultak a színpadon és kiderült, hogy a három női ruha kiket takar, olyan frenetikus, visítva nevetést csaltak ki a közönségből, amilyet ritkán hallani. Ez is 1980 volt - vagyis dehogy, 1979, igaz, hogy Szilveszter este történt, úgyhogy tulajdonképpen mindegy.