Meneküljünk a múltba kicsikét. Itt van egy kép, az évet nem tudom pontosan, talán 1961, de télen volt, az biztos. Akkor még nem volt szokás az iskolában farsangot emlegetni, de azért minden télen rendeztek valami zajos mulatságot, persze csak szolídan, hogy meg ne ártson. Ebben az évben talán hetedikesek voltunk, a Hófehérkét adatták elő velünk, zenés darab volt, ott szembesültem először azzal, hogy mennyire nehezen énekel az ember lánya nyilvánosság előtt. Már a próbákon is nehezemre esett természetes módon kieresztenem a hangomat, pedig nagyon szerettem énekelni, de ilyenkor valami egészen mesterkélt, visszaszorított hang jött elő, mintha nem is én lennék. Zsike néni, az énektanárnő sokat kínlódott velem, folyton leintett és próbált a lelkemre beszélni, mit hogyan csináljak, de nekem csak szorult vissza a hang a torkomba.
Aztán emlékszem, jelmezkölcsönzőből hozatták a ruháinkat, kifestettek bennünket, rettentően jól szórakoztunk. Sőt, mivel néhányan a hófehérkés stábból a másik, néptáncos műsorszámban is szerepeltünk, az átöltözés izgalmaiból is részesültünk (ott balra az a pöttyösszoknyás lány is így került véletlenül a képre, ő a néptáncosok közül való).
Arra már nem emlékszem, mit kerestek ott a balettruhások, talán tündérek lehettek, vagy valami ehhez hasonló hangulatfestő elemet alkottak.
Nem röhög, irgumburgum, hanem villámgyorsan kitalálja, melyik vagyok én! Na, vajon melyik?



(Akik itt láthatóak, azok közül ketten már nem élnek: az álló sorban balról a harmadik, aki alig látszik, ő sok éve autóbalesetben veszett oda a férjével együtt, és a jobb szélen álló fényes felsőrészes balettruhás is meghalt nemrég.)