Tetszett,
    hogy a ma délelőtti misére a Margitszigeten olyan sokan mentek el. Pedig tél van, hideg van, kellemetlen, nyirkos szürkeség van, a szertartás a szabadban zajlott, még leülni sem lehetett, mégis nagy tömeg állta körül az ideiglenes oltárt.

Nem tetszett,
    hogy sokan a kolostorromok tetején mászkáltak, álltak és túlnyomó részt nem gyerekek, hanem felnőtt férfiak és nők. Én még gyerekeknek sem engedném, hogy felmásszanak oda, mert azok nem járdák, utak, amit régen is gyaloglásra használtak, hanem falak, lassan ezeréves épület maradványai. Csoda, hogy ennyi áll még belőlük. És akkor most normális, felelősen gondolkodó, jóérzésű emberek felmásznak rájuk és ott álldogálnak több, mint egy órát, nyilván azért, hogy jobban lássanak. És nem volt senki a szervezők, rendezők, biztonsági személyek közt, aki azt mondta volna mindjárt az elsőknek, akik felmentek oda, hogy "kedves hívek, szíveskedjenek lefáradni onnan és elhelyezkedni máshol, tiszteljék annyira a múltat, nemzetünk múltját, hogy nem taposnak Margit kolostorának falaira ..."
Ez épp olyan, mint amikor gördeszkás srácok (nem tudom, ma is így van-e még) a Hősök terén az ismeretlen katona emlékművére, azaz nemzeti hőseink jelképes emlékhelyére csattogtak fel-le, mert az olyan kézenfekvő és praktikus gyakorlóterület volt. Kegyeletsértés, közömbösség, de mindenképpen nagyfokú tiszteletlenség.