Violyn kérdezte, mi lett H. Péterrel (Péter, Péter, ha tudná, micsoda téma lett a virtuális térben...). Azt ugyan már nem tudom pontosan, hogy mit végzett érettségi után - valami műszaki jellegű pályán mozgott - és a mi kapcsolatunk is megszakadt még érettségi előtt, de volt később egy érdekes esetünk.
Tízéves találkozóra gyülekeztünk a HÉV-végállomáson, mivel azt Kiskunlacházán tartottuk (valakinek az osztályból ott volt nyaralója és ő szervezte, nyár volt, meleg, helybéli kiskocsmában pacalpörköltes ebéd előre megrendelve, stb.). Jöttek a régiek erről-arról, egyre többen lettünk, nagy ovációval fogadtunk mindenkit, öröm, kacagás, nagy duma, ahogy kell, én is hol ide, hol oda fordultam beszélgetni ezzel-azzal. Néhány lány a férjével érkezett, tehát a társaságban idegen arcok is voltak.
Én ugyan láttam, hogy nekem félig háttal áll ott egy fickó, de senkire sem hasonlított, elkönyveltem, hogy biztosan ő is valakihez tartozik. Egyszercsak a fiú megfordult, rámnézett és  azt mondta: "Látom, nem ismersz meg ..." - és ahogy a hangját meghallottam, de még akkor is csak a hangjáról ugrott be: "... H., csak nem te vagy???"
Körülöttünk meg az osztály akkorát röhögött, hogy csak úgy visszhangzott a tér. Merthogy Péter változott meg köztünk tíz év alatt a legjobban, félig megkopaszodott, kicsit meg is emberesedett és ez annyira átalakította az egész külsejét, hogy eszembe sem jutott azonosítani régi ideálommal. Így állt elő az a szégyenletes helyzet. hogy a sok osztálytárs között egyetlen egyet nem ismertem meg és az éppen ő volt.
Pedig annak idején még ruhát is az ő öltözékéről mintázva varrtam a kabalababámra: sötét kordnadrág, világoskék ing és szilvakék tvisztpulóver - különösen ez utóbbi maradt meg bennem, volt neki egy szilvakék ék alakú kivágásos (ez volt a tvisztpulóver jellegzetessége) pulóvere, amiben különösen tetszett nekem. Egyébként pedig Péter olyan közepesen számított fenegyereknek az osztályban, nem volt túl jó tanuló és nem vetette meg az enyhébb kilengéseket sem. Az akkori időkre is jellemző, hogy mekkora botrány lett abból, amikor harmadikos korunkban egy hétfői napon elterjedt az osztályban (és sajnos, a tanárok közt is), hogy Pétert és még egy-két fiút az osztályból szombaton a Liget étterem söntésében látták sörözni. Sörözni! Tizennyolc éven alul! Emlékszem, még köztünk is úgy szállt szájról szájra a hír, hogy a megbotránkozásunk nagyobb volt, mint az elismerés. Nem azt gondoltuk magunkban, hogy ez igen! meg merték csinálni, micsoda jó fejek! Ellenkezőleg: szörnyűlködve hallgattuk az esetről terjedő pletykákat és kicsit el is távolodtunk lélekben ettől a néhány "huligán" alaktól. Aztán hamar feledésbe merült az egész - miután persze kaptak érte valami büntetést, figyelmeztetést, intőt, vagy hasonlót - és mi is megbocsátottuk nekik ezt a "züllést".
Hogy mi tetszett rajta? Szerintem akkoriban minden (pedig voltak az osztályban nála sokkal inkább jóképű fiúk is), de az tény, hogy például a barna gombszemű pasasokhoz később is vonzódtam. Ez van.

Véget ért a móka mára, zárul Bikfic móka-tára!